Prológus

Sziasztok!
Ne lepődjetek meg, a blog fiú szemszögből lett írva, remélem elnyeri a tetszéseteket!

Ui: 
Bocsi, valami történt a netemmel és kitörlődött a prológus, ezért feltettem újból.
                                                                                                                           Puszi, Audrey

Egy villanás. Egy villanást láttam csupán, aztán minden elsötétült. Hol lehetek? Mi történt velem? Ezekre a kérdésekre hiába akartam, nem tudtam válaszolni. Fekete űrben úsztam, semmit nem éreztem. Semmire nem emlékeztem. Körbenéztem. Mindenhol feketeség. Ahogy jobbra fordítottam a fejem, hogy tüzetesebben megvizsgáljam a környezetem, megláttam valamit. Egy pont. Egy alig kivehető, fényes kis pötty a fekete éjszakában. Hirtelen elfogott a kétségbeesés, hogy teljesen egyedül vagyok, a vaksötétben, emlékek nélkül, a rossz érzés körbefont, fojtogatott. Ezért ahogy csak tudtam, úsztam, kapálóztam, nyújtózkodtam az egyetlen apró dolog után, amivel kapcsolatban biztonságot éreztem.

Az az apró kis folt, az az apró reménysugár, hogy kiszabadulok erről az üres, érzelemmentes, rémisztően magányos helyről, egyre csak nőtt. Megszállottan kapálóztam tovább. Menni fog!

Olyan volt, mint egy fényes rés a fekete égbolton.

A „repedés” egész nagy volt már, mikor fura érzésem támadt. Mintha szilárd talajon állnék, de mégsem. Úgy éreztem, egyszerre állok földön, vízen és levegőn. Döbbenten megálltam. Mi a franc?- gondoltam. Csak néztem lefelé. De meglepetésem hamar elszállt és futva közelítettem az egyre táguló, fényesedő foltot, ami mintha egy kapu alakját kezdte volna felvenni. Rohantam. Csak el innen, a fájó ürességből, ahol nincs miben megkapaszkodni.

Pár méterre a kapu alakú fényességtől, megálltam. Cikáztak a gondolataim a fejemben. „Mi lesz, ha odamegyek? Ott is csapdába szorulok? De ennél a fojtogató magánynál nem lehet rosszabb. Az ajtón túl ez elmúlik.  Érzem. De mégis..” Hirtelen egy mondat ismétlődött a fejemben újra és újra. „Ne menj a fény felé.” Valahogy ezt mégsem éreztem találónak az akkori helyzetemben. Szaporán kapkodtam a levegőt, tanácstalanul néztem hol a fény, hol a sötétség irányába.

Egyszeriben, mintha csak a fülembe dúdolnák, a gondolataimba férkőzött egy dallam. Furcsa módon megnyugtatott. Tudtam mit kell tennem.

Szembefordultam a ragyogással és beléptem rajta.

*

                Körülnéztem. Minden világos, térdemtől lefelé felhők úszkáltak békésen. Eltűnt a nyomasztó érzés. Nem ez szobában voltam, nem voltak falak. Mikor felnéztem a mennyezetre, csak az éjszakai égboltot láttam. A tér ahol álltam fehér, kék, babarózsaszín, sárga, zöld és sok más világos, de halvány színből állt. Mint egy tündérmese.

                Itt sem volt senki. Mégsem féltem. Vártam valamire, bár fogalmam sem volt mire.. vagy kire.

Amíg várakoztam, leültem egy felhőre. Eszméletlen puha volt. Behunytam a szemem és dúdoltam azt a dallamot.

*

Kinéztem az ablakon. Minden olyan mélyen volt.. Nem sokáig. A felhők lomhán tekergőztek alattunk, a szmog megszínezte aljukat. Milyen kártékony is az ember.. A nap melegen sütött, bár csak az ablakon betörő sugarakat érezhettem. Milyen gyönyörű nap is ez a mai.. Kár hogy mindjárt vége.

Kezemben a kés sehogy nem illett ehhez az időhöz. De hát, amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Lenéztem a pilótára. Homlokán gyöngyözött az izzadság, szeme ide-oda ugrált idegességében. Aggódhatott társáért, aki ostoba módon, szembeszállt, és kapott egy kis szúrást. Nem ő volt az egyetlen. De az egyedüli, aki eddig túlélte. A többi stewardess már a túlvilágon van. Nem baj. A másodpilótának, legalább van esélye távozni a személyzet után, mielőtt a végére érünk.

A repülő csendben siklott tovább az égen. Hamarosan elérjük a célunk. És akkor vége mindennek.

-          Nyugodj meg John!- mondta a segédpilóta, próbálva egészséges hangot megütni- Nincs bajom, rendben leszek. Csak ne izgasd magad!

-          Kuss legyen!- mondta Zubair.

Nem egyszer szólt, hogy ne pofázzanak. Ha hallgatjuk a hangjukat, megnehezítik a dolgunk. Ők ezt nem tudják. Azt hiszik, lélektelen gyilkosok vagyunk. Nem is gondolnak rá, hogy nincs más választásunk. Tényleg nincs. Vannak elvárások, amiknek meg kell felelni. Nem tehetünk mást. Azt hiszik, hogy szívesen nézzük végig barátaink halálát? Nem. Ebbe születtünk, ebbe halunk bele. Piszkos egy világ ez. Persze vannak kivételek, de ők őrültek és pszichopaták. Mi csak bábuk. Zubair maradt az egyetlen élő barátom. Vele nőttem fel, vele tudok csak normálisan beszélni és vele is fogok meghalni.

         A durva hang ellenére, a pilóta mintha megnyugodott volna kicsit. Úgy gondolhatta, hogy amíg barátja beszél, addig nincs baja. Kicsit tévedett, de nem mondtam semmit.

-          Faraz!- szólt nekem Zubair – Most te jössz.

-          Rendben. Hé, te!- szóltam a pilótához, aki erős férfi lévén, nem rezzent össze. Gratulálok neki. – Intézze el, hogy az egész gép hallja, amit most fogok mondani!

John (akármennyire próbáltam nem megjegyezni a nevét, mégis sikerült) benyomott egy gombot és jelzett, hogy kezdhetem.

-          Figyelem utasok!- szóltam. – Eltérítettük a gépet. Őrizzék meg nyugalmukat. Amennyiben ellen tesznek követeléseinknek, következményekre számíthatnak. – elismételem még egyszer, majd intettem Johnnak, hogy befejeztem.

Zúgolódást hallottam a fülkén kívülről, de nem vészeset. Úgyis mindegy. Hamarosan olyan halottak lesznek, mint mi.

                Önkénytelenül arra gondoltam, mikor lett belőlem ilyen keserű, hideg vénember, mikor még csak tizenkilenc éves múltam. Soha nem akartam ilyen lenni. De hát ki akar? Hiába, a neveltetés, és a folytonos halál körülöttem, megteszi a hatását. Milyen is lehetne egy fiatal fiú, ha percre pontosan tudja, hogy mikor fog meghalni?

                Gyorsan eltereltem a gondolatimat. Nem szabad most magamra, az életemre gondolnom. Nem lehet, mert még kínzóbb lenne a halál.

                Már New York felett jártunk. Az óránk ketyegett.

-          Most kezdjék meg a leszállást. Forduljanak 45°-ot jobbra és teljesen egyenesen.

-          De…- kezdte a pilóta, majd hirtelen elkerekedett a szeme- akkor egyenesen beleütközünk a World Trade Center-be!- kiáltotta és a másodpilóta is felkapta a fejét, majd összenéztek.

-          Látom értik a helyzetet. - felelt Zubair.

Azt a kétségbeesett tekintetet, amit azok ketten váltottak, soha, még a másvilágon sem fogom elfelejteni, abban biztos voltam. Megértették, hogy aláírták a halálos ítéletüket és nincs kiút. Az a lemondó kétségbeesés és szomorúság… Ők is elég fiatalok voltak. Csak rosszkor voltak rossz helyen.

Már láttuk az épületet. Egyre közelebb értünk. Már nincs visszaút. Az utastérből egyre nagyobb zaj hallatszott.

A pilóták elköszöntek egymástól. Szívszorító látvány lett volna, ha el nem zárok magamban minden érzelmet.

Zubairral egymáshoz fordultunk. Megveregettük egymás hátát.

-          Ennek így kellett lennie haver. Esélyünk sem lett volna más életet választani. - mondtam.

-          Jah. De azért szép lett volna.

-          Találkozunk a másvilágon Zubair! Akárki is uralkodik felette- mosolyodtam el halványan, röviden.

-          Hé-hé! Aztán ne menj a fény felé!- vigyorodott el, gyorsan még egyszer megöleltük egymást, majd szembenéztünk a halállal.

Egy csattanás, egy villanás, aztán minden megszűnt.

*

Kipattant a szemem. Hát ez történt. Már tisztán emlékszem. Egy terrorista vagyok. Nevetséges szó. De talán kívülről nézve, mégis találó.

-          Üdvözöllek fiatalember!- szólt egy idős hang mögülem.

Megpördültem. Mi a franc? Egy tata?! Előttem ugyanis egy öregember állt hosszú, fehér szakállal és hajjal, görbe orral. Tiszta Dumbledor.

-          Maga kicsoda?- kérdeztem.

-          Én Péter vagyok. A Földön, Szent Péterként emlegetnek, de nem ragaszkodom ehhez a megszólításhoz.

-          Aha.. - honnan ismerős ez nekem? Én Allahról tanultam, Mohamedet pedig nem így írták le.

-          Azon gondolkodsz, hogy honnan ismersz, Faraz Hadi?

-          Honnan tudja… mindegy. Igen ezen gondolkoztam.

-          Hát had’ segítsek. A keresztény tanításokból ismersz, amit fél füllel hallottál egy buszon, mikor két idős hölgy, a templomból hazafelé a Szentírásról beszélgetett. Történeteket is hallhattál a kereszténységről. Középkori műveket is olvashattál.

-          Biztos. De hol vagyok? Azért ez sem lényegtelen.

-          Ó igen.. Ennek a helynek a neve, Emlékek és utak kereszteződése. Nyílván visszaértek már az emlékeid.

Nem válaszoltam rögtön. Nem szívesen gondoltam rá vissza. Borzasztó élmény egy borzasztó életből.

-          Igen-feleltem végül.

-          Remek. Faraz, mi mindent tudunk rólad. Minden érzésedet ismerjük. Tudjuk, hogy nem vagy rossz ember. Ellenben, rengeteg ember halálát okoztad. Ezért, nem juthatsz azonnal a Mennybe. Viszont. Lehetőséget kapsz, újraélni az életed olyasmi nehézségekkel, mint a Földön, olyan emberek között, akik szintén oda kerültek. Ha választottál, itt van három kapu. A megfelelőn átirányítalak és el is kezdheted az életed folytatását. Elfogadod ezt a lehetőséget fiam?

Hogy ugyan azt szenvedjem el újra? Mégis miért akarnám? De ha..

-          Ugyanúgy rám erőszakolhatnak rossz dolgokat?

-          Ettől ne fájjon a fejed. Ők is jóvá akarják hozni a dolgokat, nem tennének ilyesmit.

-          Ez esetben Uram, elfogadom az ajánlatot.