4. rész

 Reggel a nap fényére ébredtem. Szeptemberhez nem méltón gyönyörű időnk volt, az égen bárányfelhők úsztak, sirályok repkedtek. A hullámok hangjai betöltötték csendes szobám a nyitott ablakon át. A nap melegen mosolygott le a városra, fénye több színben játszott a vízen, az üvegen és a lepedőn.  Egy boldog nap boldog kezdete… valakinek. De nem nekem. 

Tegnap előtt, még szívesebben kimásztam volna az ágyból, és gyönyörködtem volna a reggeli csodában. Tegnap előtt, még szívesen keltem volna fel.

Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy újra felvegyem azt az ólomsúlyú maszkot, amivel minden érzelmemet száműzöm, a napjaimat élőhalottként élem, várva a végét, mikor megszabadulhatok tőle.

Mióta megtapasztaltam, milyen az az élet, ami eddig nem kaphattam meg, nem bírom abbahagyni. Nem vagyok képes elengedni.

Érezted már, hogy valamit nélkülöznöd kellett, ami az emberek nagy részének nem, aztán hirtelen megkaptad? És ha igen vették el tőled?

Ez olyan, mintha egy szegény gyereket, akinek épp annyi élelmet tudnak adni a szülei, amennyi feltétlen szükséges, megvendégelnek. Az asztalon van minden. Saláta, hús, levesek, édességek. Aztán elküldik, és újra ott tart, mint előtte. És ő nem haragudhat senkire, mert senki nem tehet a helyzetükről, mégis dühös.

Gyűlölöm Rachelt, mindennél jobban gyűlölöm azért, mert ezt elvette tőlem. Elvette tőlem a reményt egy más életre, az előítéleteivel, kirekesztésével. Mégse utálhatom.

Elvégre igaza van nem?

Egy gyilkos vagyok. Egy rohadt tömeggyilkos terrorista vagyok, én ostoba, aki valakiknek a pillanatnyi büszkeségéért feláldozta több száz ember életét a sajátjával és a legjobb barátjáéval együtt. Hálásnak kéne lennem a lánynak, amiért felnyitotta a szemem, mégsem tudok az lenni. Túl sokat veszítettem.

Nagy nehezen kikeltem az ágyból, elmentem tusolni, hátha a forró víz segít megnyugodni, kitisztítja a fejem. Mikor végeztem, felvettem egy szürke pólót, rá egy kockás inget, farmert, bakancsot. Leporoltam a képzeletbeli állarcot, és felvettem. A tükör elé álltam és megnéztem magam.

Egy hideg, rideg arccal találtam magam szembe, semmit nem lehetett róla leolvasni. Vonásain egy érzelmet sem találtam. Csak a szemein. A szemei újabb tükrök voltak számomra, sütött belőle a harag, a fájdalom és az önvád. Ezen még dolgoznom kell.

Rendbetettem a szobám, kiszellőztettem, majd egy nagy sóhajtás kíséretében kiléptem az ajtón.

Bár nem voltam olyan éhes, mégis kellett valamit reggeliznem, így elindultam az étkező felé, ahol várt az első megmérettetésem.

Travis, Adelina és Rachel ott ültek egy asztalnál és röhögtek. Mikor beljebb léptem, Trav észrevett és nagy mosollyal intett nekem, hogy csatlakozzak. Még mindig kifejezéstelen arccal elindultam, és minden lépésnél, barátom mosolya alig észrevehetően hűlt le.

-              Jó reggelt- köszöntem monoton hanggal, ahogy leültem. Adel aggódóan nézett barátjára, majd válaszolt:

-              Jó reggelt Faraz!- mosolygott halványan- Hogy aludtál?

-              Jól.

-              Hali öcsi szolgáld ki magad!- szólt Travis. Szó nélkül cselekedtem és csináltam magamnak egy tál müzlit.

-              Szevasz Hadi- köszönt flegmán életem elrontója. Hopp, bocsi az én vagyok..- Tartalmas reggeli…

-              Tudok róla, de kösz hogy szólsz- válaszoltam még mindig színtelen hangon- Még valami megfigyelés? Vagy folytathatom az evést?

A többiek csak csendesen néztek rám. Értetlenkedés és sajnálat tükröződött az arcukon. Igyekeztem nem a szemükbe nézni, ne lássák rajtam mi rejlik az érdektelen külső mögött.

-          Folytasd- mondta végül Rachel gúnyosan.

-          Köszönöm a lehetőséget- válaszoltam és többet nem szólaltam meg. Lináék próbáltak beszélgetni, kérdezgettek, de én csak megvontam a vállam olyankor.

Ez most úgy tűnik, mintha hisztiznék, durcás lennék. De nem igazán. Ezt az életmódot tizenegy éves korom óta gyakorlom. Minél antiszociálisabb vagyok, annál jobban távolodnak el tőlem az emberek, így nem csalódom bennük, ők sem bennem, nem látják meg mi van bennem és nem okoznak akkora fájdalmat mint amúgy. Ez egy mentőöv számomra, amit öt éve fejlesztettem tökélyre, csak most az utóbbi másfél hónapban, eléggé leeresztett. Ezen a falon, csak Zubair látott át. Ő mindig tudta mit érzek, mit kéne tennie, hogy segítsen nekem. Így volt ez nálunk mindig. Ő megmentett engem a saját magam csapdájából, én pedig megvédtem őt. Zub sosem volt annyira zárkózott, mint én. Bár ő is ugyan úgy gondolt erre az egészre mint én, nem zárt el magától mindenkit. Sok fájdalom is érte őt. Hiányzik a bátyám (ahogy mindig hívtam), hiányzik, és nem találom. Elvesztettem.

Mikor befejeztem a müzlit, további jó étvágyat kívántam hasonló hangnemben, majd elmentem. Elindultam kifelé, de összefutottam Bridgettel a hallban. Akarom mondani összeütköztünk, ugyanis Bridge 100 km/h-s sebességgel száguldozott egy méternyi magas papírhalommal, ami az ütközés hatására szétterült a padlón.

Csendesen segítettem neki, miközben hallgattam a szitkozódásait. Mikor végeztünk, elvettem tőle a papírok felét és letettem a pultra.

-                     Igazán köszönöm Faraz és ne haragudj, hogy neked mentem. Elnéztem a dátumot és egy csomó nyomtatványt kell kitöltenem, lepecsételnem és szétküldenem, késésben vagyok.

-                     Nem gond- mondtam egyenes hangszínen és elindultam az ajtó felé.

-                     Faraz!- szólt utánam pár pillanat múlva csendesen, mire megálltam- Történt valami? Megbántottalak?

Hátrafordultam, a szemeibe néztem és válaszoltam:

-          Ugyan mivel?- majd folytattam az utam a friss levegőre.

Mikor kiértem, vettem egy mély levegőt és leesett az állarcom. Kisétáltam a mólóra. Nehéz elhinni, de New Yorknak is van olyan része, amit még nem fedeztek fel. Vagy csak elkerülik. Ilyen a móló is, amit találtam. Elég régi lehet, a deszkák már korhadásnak indultak, de még biztonságos. A Central Park egyik tavának zugában fedeztem fel. Nem mindenki értékelné ezt a helyet, nem olyan modern és látványos, de én látom a szépségét.

Azt, ahogy a napfény megtörik a felszínén, a kék ég megszínezi, látni, ahogyan apró színes és ezüstszínű halak úszkálnak körülötted, néhány madár dalol a fákon, nem lehet felülmúlni. Itt csend honol és a természet saját magát varázsolja gyönyörűvé. Bármi gondom van, idejövök.

Kifűztem a bakancsom és levettem a zoknimmal együtt, a lábamat pedig belógattam a vízbe, megijesztve ezzel a halakat. Olyan húsz perc ücsörgés után bátrabbak lettek és már körülöttem úszkáltak, néha megcsapva farkukkal a bokámat. Megnyugtató, üdítő volt itt lenni. Minden gondomat elfelejtettem, kipihentem a falaim okozta fáradalmat, és kissé közelebb kerültem a boldogsághoz.

Dúdolni kezdtem egy dallamot. Azt, ami ott a felhők közt szólt a fejemben. Még nem jöttem rá, hogy honnan ismerem, de ez is megnyugtatott. Szeretek magamban dúdolgatni. Nem szoktam sokat hallgatni, de szeretek énekelni. Olyan érzés, mintha kiszakítanád a lelkedből azt a sötét foltot, ami fojtogat. Felemelő. A hangom már más kérdés.

Este tíz körül már eléggé fáztam ahhoz, hogy hazainduljak.  Lassan sétáltam, lépésről lépésre megkeményítve arcizmaim. Mikor megérkeztem, Adelt láttam, ahogy felém siet.

-          Faraz! Hála az égnek! Hol voltál?- kérdezte aggódva.

-          Sétáltam- rántottam meg a vállam. Jó ez csak egy féligazság volt, de legalább nem hazugság. Hisz oda-vissza sétáltam nem?

-          Tizenkét órán át?! Ezt nem eteted meg velem ugye tudod?- nézett kicsit ingerülten.

-          Adelina- kezdtem unottan- Miért kéne elszámolnom a napommal? Elmentem. Most pedig megyek aludni.

-          Legalább vacsorázz meg előtte- nézett rám csalódottan.

-          Nem vagyok éhes, és tudtommal nem is vagy az anyám- válaszoltam és elmentem mellette.

Mikor beértem a szobámba, leültem az ágyamra. Ha ilyen anyám lett volna, nem ott tartanék most ahol. Békében élnék az Életben, bűntudat és fájdalom nélkül.

Hálás vagyok Linának, hogy ennyire törődik velem, de most csak megnehezíti a helyzetem. Elég nehéz nekem ellökni magam tőlük amúgy is, ők pedig ellehetetlenítik ezt nekem. De amint eszembe jutott Rachel, újra megerősödött bennem az elhatározás.

Lezuhanyoztam és ágyba bújtam. Egy ideig csak feküdtem lehunyt szemekkel és vártam, hogy elérjen az álom, ami amint megérkezett, lehúzott a biztonságot nyújtó sötétségbe.