Sorry

Sziasztok!

Bocsi hogy eddig nem jöttem új résszel, de kisebb technikai hibák léptek fel.. 
Nem tudom, hogy mikor tudom hozni, lehet hogy ma, de lehet, hogy csak jövő héten....
Minden esetre igyekezni fogok!! :)

xx Aurdey

Prológus

Sziasztok!
Ne lepődjetek meg, a blog fiú szemszögből lett írva, remélem elnyeri a tetszéseteket!

Ui: 
Bocsi, valami történt a netemmel és kitörlődött a prológus, ezért feltettem újból.
                                                                                                                           Puszi, Audrey

Egy villanás. Egy villanást láttam csupán, aztán minden elsötétült. Hol lehetek? Mi történt velem? Ezekre a kérdésekre hiába akartam, nem tudtam válaszolni. Fekete űrben úsztam, semmit nem éreztem. Semmire nem emlékeztem. Körbenéztem. Mindenhol feketeség. Ahogy jobbra fordítottam a fejem, hogy tüzetesebben megvizsgáljam a környezetem, megláttam valamit. Egy pont. Egy alig kivehető, fényes kis pötty a fekete éjszakában. Hirtelen elfogott a kétségbeesés, hogy teljesen egyedül vagyok, a vaksötétben, emlékek nélkül, a rossz érzés körbefont, fojtogatott. Ezért ahogy csak tudtam, úsztam, kapálóztam, nyújtózkodtam az egyetlen apró dolog után, amivel kapcsolatban biztonságot éreztem.

Az az apró kis folt, az az apró reménysugár, hogy kiszabadulok erről az üres, érzelemmentes, rémisztően magányos helyről, egyre csak nőtt. Megszállottan kapálóztam tovább. Menni fog!

Olyan volt, mint egy fényes rés a fekete égbolton.

A „repedés” egész nagy volt már, mikor fura érzésem támadt. Mintha szilárd talajon állnék, de mégsem. Úgy éreztem, egyszerre állok földön, vízen és levegőn. Döbbenten megálltam. Mi a franc?- gondoltam. Csak néztem lefelé. De meglepetésem hamar elszállt és futva közelítettem az egyre táguló, fényesedő foltot, ami mintha egy kapu alakját kezdte volna felvenni. Rohantam. Csak el innen, a fájó ürességből, ahol nincs miben megkapaszkodni.

Pár méterre a kapu alakú fényességtől, megálltam. Cikáztak a gondolataim a fejemben. „Mi lesz, ha odamegyek? Ott is csapdába szorulok? De ennél a fojtogató magánynál nem lehet rosszabb. Az ajtón túl ez elmúlik.  Érzem. De mégis..” Hirtelen egy mondat ismétlődött a fejemben újra és újra. „Ne menj a fény felé.” Valahogy ezt mégsem éreztem találónak az akkori helyzetemben. Szaporán kapkodtam a levegőt, tanácstalanul néztem hol a fény, hol a sötétség irányába.

Egyszeriben, mintha csak a fülembe dúdolnák, a gondolataimba férkőzött egy dallam. Furcsa módon megnyugtatott. Tudtam mit kell tennem.

Szembefordultam a ragyogással és beléptem rajta.

*

                Körülnéztem. Minden világos, térdemtől lefelé felhők úszkáltak békésen. Eltűnt a nyomasztó érzés. Nem ez szobában voltam, nem voltak falak. Mikor felnéztem a mennyezetre, csak az éjszakai égboltot láttam. A tér ahol álltam fehér, kék, babarózsaszín, sárga, zöld és sok más világos, de halvány színből állt. Mint egy tündérmese.

                Itt sem volt senki. Mégsem féltem. Vártam valamire, bár fogalmam sem volt mire.. vagy kire.

Amíg várakoztam, leültem egy felhőre. Eszméletlen puha volt. Behunytam a szemem és dúdoltam azt a dallamot.

*

Kinéztem az ablakon. Minden olyan mélyen volt.. Nem sokáig. A felhők lomhán tekergőztek alattunk, a szmog megszínezte aljukat. Milyen kártékony is az ember.. A nap melegen sütött, bár csak az ablakon betörő sugarakat érezhettem. Milyen gyönyörű nap is ez a mai.. Kár hogy mindjárt vége.

Kezemben a kés sehogy nem illett ehhez az időhöz. De hát, amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Lenéztem a pilótára. Homlokán gyöngyözött az izzadság, szeme ide-oda ugrált idegességében. Aggódhatott társáért, aki ostoba módon, szembeszállt, és kapott egy kis szúrást. Nem ő volt az egyetlen. De az egyedüli, aki eddig túlélte. A többi stewardess már a túlvilágon van. Nem baj. A másodpilótának, legalább van esélye távozni a személyzet után, mielőtt a végére érünk.

A repülő csendben siklott tovább az égen. Hamarosan elérjük a célunk. És akkor vége mindennek.

-          Nyugodj meg John!- mondta a segédpilóta, próbálva egészséges hangot megütni- Nincs bajom, rendben leszek. Csak ne izgasd magad!

-          Kuss legyen!- mondta Zubair.

Nem egyszer szólt, hogy ne pofázzanak. Ha hallgatjuk a hangjukat, megnehezítik a dolgunk. Ők ezt nem tudják. Azt hiszik, lélektelen gyilkosok vagyunk. Nem is gondolnak rá, hogy nincs más választásunk. Tényleg nincs. Vannak elvárások, amiknek meg kell felelni. Nem tehetünk mást. Azt hiszik, hogy szívesen nézzük végig barátaink halálát? Nem. Ebbe születtünk, ebbe halunk bele. Piszkos egy világ ez. Persze vannak kivételek, de ők őrültek és pszichopaták. Mi csak bábuk. Zubair maradt az egyetlen élő barátom. Vele nőttem fel, vele tudok csak normálisan beszélni és vele is fogok meghalni.

         A durva hang ellenére, a pilóta mintha megnyugodott volna kicsit. Úgy gondolhatta, hogy amíg barátja beszél, addig nincs baja. Kicsit tévedett, de nem mondtam semmit.

-          Faraz!- szólt nekem Zubair – Most te jössz.

-          Rendben. Hé, te!- szóltam a pilótához, aki erős férfi lévén, nem rezzent össze. Gratulálok neki. – Intézze el, hogy az egész gép hallja, amit most fogok mondani!

John (akármennyire próbáltam nem megjegyezni a nevét, mégis sikerült) benyomott egy gombot és jelzett, hogy kezdhetem.

-          Figyelem utasok!- szóltam. – Eltérítettük a gépet. Őrizzék meg nyugalmukat. Amennyiben ellen tesznek követeléseinknek, következményekre számíthatnak. – elismételem még egyszer, majd intettem Johnnak, hogy befejeztem.

Zúgolódást hallottam a fülkén kívülről, de nem vészeset. Úgyis mindegy. Hamarosan olyan halottak lesznek, mint mi.

                Önkénytelenül arra gondoltam, mikor lett belőlem ilyen keserű, hideg vénember, mikor még csak tizenkilenc éves múltam. Soha nem akartam ilyen lenni. De hát ki akar? Hiába, a neveltetés, és a folytonos halál körülöttem, megteszi a hatását. Milyen is lehetne egy fiatal fiú, ha percre pontosan tudja, hogy mikor fog meghalni?

                Gyorsan eltereltem a gondolatimat. Nem szabad most magamra, az életemre gondolnom. Nem lehet, mert még kínzóbb lenne a halál.

                Már New York felett jártunk. Az óránk ketyegett.

-          Most kezdjék meg a leszállást. Forduljanak 45°-ot jobbra és teljesen egyenesen.

-          De…- kezdte a pilóta, majd hirtelen elkerekedett a szeme- akkor egyenesen beleütközünk a World Trade Center-be!- kiáltotta és a másodpilóta is felkapta a fejét, majd összenéztek.

-          Látom értik a helyzetet. - felelt Zubair.

Azt a kétségbeesett tekintetet, amit azok ketten váltottak, soha, még a másvilágon sem fogom elfelejteni, abban biztos voltam. Megértették, hogy aláírták a halálos ítéletüket és nincs kiút. Az a lemondó kétségbeesés és szomorúság… Ők is elég fiatalok voltak. Csak rosszkor voltak rossz helyen.

Már láttuk az épületet. Egyre közelebb értünk. Már nincs visszaút. Az utastérből egyre nagyobb zaj hallatszott.

A pilóták elköszöntek egymástól. Szívszorító látvány lett volna, ha el nem zárok magamban minden érzelmet.

Zubairral egymáshoz fordultunk. Megveregettük egymás hátát.

-          Ennek így kellett lennie haver. Esélyünk sem lett volna más életet választani. - mondtam.

-          Jah. De azért szép lett volna.

-          Találkozunk a másvilágon Zubair! Akárki is uralkodik felette- mosolyodtam el halványan, röviden.

-          Hé-hé! Aztán ne menj a fény felé!- vigyorodott el, gyorsan még egyszer megöleltük egymást, majd szembenéztünk a halállal.

Egy csattanás, egy villanás, aztán minden megszűnt.

*

Kipattant a szemem. Hát ez történt. Már tisztán emlékszem. Egy terrorista vagyok. Nevetséges szó. De talán kívülről nézve, mégis találó.

-          Üdvözöllek fiatalember!- szólt egy idős hang mögülem.

Megpördültem. Mi a franc? Egy tata?! Előttem ugyanis egy öregember állt hosszú, fehér szakállal és hajjal, görbe orral. Tiszta Dumbledor.

-          Maga kicsoda?- kérdeztem.

-          Én Péter vagyok. A Földön, Szent Péterként emlegetnek, de nem ragaszkodom ehhez a megszólításhoz.

-          Aha.. - honnan ismerős ez nekem? Én Allahról tanultam, Mohamedet pedig nem így írták le.

-          Azon gondolkodsz, hogy honnan ismersz, Faraz Hadi?

-          Honnan tudja… mindegy. Igen ezen gondolkoztam.

-          Hát had’ segítsek. A keresztény tanításokból ismersz, amit fél füllel hallottál egy buszon, mikor két idős hölgy, a templomból hazafelé a Szentírásról beszélgetett. Történeteket is hallhattál a kereszténységről. Középkori műveket is olvashattál.

-          Biztos. De hol vagyok? Azért ez sem lényegtelen.

-          Ó igen.. Ennek a helynek a neve, Emlékek és utak kereszteződése. Nyílván visszaértek már az emlékeid.

Nem válaszoltam rögtön. Nem szívesen gondoltam rá vissza. Borzasztó élmény egy borzasztó életből.

-          Igen-feleltem végül.

-          Remek. Faraz, mi mindent tudunk rólad. Minden érzésedet ismerjük. Tudjuk, hogy nem vagy rossz ember. Ellenben, rengeteg ember halálát okoztad. Ezért, nem juthatsz azonnal a Mennybe. Viszont. Lehetőséget kapsz, újraélni az életed olyasmi nehézségekkel, mint a Földön, olyan emberek között, akik szintén oda kerültek. Ha választottál, itt van három kapu. A megfelelőn átirányítalak és el is kezdheted az életed folytatását. Elfogadod ezt a lehetőséget fiam?

Hogy ugyan azt szenvedjem el újra? Mégis miért akarnám? De ha..

-          Ugyanúgy rám erőszakolhatnak rossz dolgokat?

-          Ettől ne fájjon a fejed. Ők is jóvá akarják hozni a dolgokat, nem tennének ilyesmit.

-          Ez esetben Uram, elfogadom az ajánlatot.

4. rész

 Reggel a nap fényére ébredtem. Szeptemberhez nem méltón gyönyörű időnk volt, az égen bárányfelhők úsztak, sirályok repkedtek. A hullámok hangjai betöltötték csendes szobám a nyitott ablakon át. A nap melegen mosolygott le a városra, fénye több színben játszott a vízen, az üvegen és a lepedőn.  Egy boldog nap boldog kezdete… valakinek. De nem nekem. 

Tegnap előtt, még szívesebben kimásztam volna az ágyból, és gyönyörködtem volna a reggeli csodában. Tegnap előtt, még szívesen keltem volna fel.

Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy újra felvegyem azt az ólomsúlyú maszkot, amivel minden érzelmemet száműzöm, a napjaimat élőhalottként élem, várva a végét, mikor megszabadulhatok tőle.

Mióta megtapasztaltam, milyen az az élet, ami eddig nem kaphattam meg, nem bírom abbahagyni. Nem vagyok képes elengedni.

Érezted már, hogy valamit nélkülöznöd kellett, ami az emberek nagy részének nem, aztán hirtelen megkaptad? És ha igen vették el tőled?

Ez olyan, mintha egy szegény gyereket, akinek épp annyi élelmet tudnak adni a szülei, amennyi feltétlen szükséges, megvendégelnek. Az asztalon van minden. Saláta, hús, levesek, édességek. Aztán elküldik, és újra ott tart, mint előtte. És ő nem haragudhat senkire, mert senki nem tehet a helyzetükről, mégis dühös.

Gyűlölöm Rachelt, mindennél jobban gyűlölöm azért, mert ezt elvette tőlem. Elvette tőlem a reményt egy más életre, az előítéleteivel, kirekesztésével. Mégse utálhatom.

Elvégre igaza van nem?

Egy gyilkos vagyok. Egy rohadt tömeggyilkos terrorista vagyok, én ostoba, aki valakiknek a pillanatnyi büszkeségéért feláldozta több száz ember életét a sajátjával és a legjobb barátjáéval együtt. Hálásnak kéne lennem a lánynak, amiért felnyitotta a szemem, mégsem tudok az lenni. Túl sokat veszítettem.

Nagy nehezen kikeltem az ágyból, elmentem tusolni, hátha a forró víz segít megnyugodni, kitisztítja a fejem. Mikor végeztem, felvettem egy szürke pólót, rá egy kockás inget, farmert, bakancsot. Leporoltam a képzeletbeli állarcot, és felvettem. A tükör elé álltam és megnéztem magam.

Egy hideg, rideg arccal találtam magam szembe, semmit nem lehetett róla leolvasni. Vonásain egy érzelmet sem találtam. Csak a szemein. A szemei újabb tükrök voltak számomra, sütött belőle a harag, a fájdalom és az önvád. Ezen még dolgoznom kell.

Rendbetettem a szobám, kiszellőztettem, majd egy nagy sóhajtás kíséretében kiléptem az ajtón.

Bár nem voltam olyan éhes, mégis kellett valamit reggeliznem, így elindultam az étkező felé, ahol várt az első megmérettetésem.

Travis, Adelina és Rachel ott ültek egy asztalnál és röhögtek. Mikor beljebb léptem, Trav észrevett és nagy mosollyal intett nekem, hogy csatlakozzak. Még mindig kifejezéstelen arccal elindultam, és minden lépésnél, barátom mosolya alig észrevehetően hűlt le.

-              Jó reggelt- köszöntem monoton hanggal, ahogy leültem. Adel aggódóan nézett barátjára, majd válaszolt:

-              Jó reggelt Faraz!- mosolygott halványan- Hogy aludtál?

-              Jól.

-              Hali öcsi szolgáld ki magad!- szólt Travis. Szó nélkül cselekedtem és csináltam magamnak egy tál müzlit.

-              Szevasz Hadi- köszönt flegmán életem elrontója. Hopp, bocsi az én vagyok..- Tartalmas reggeli…

-              Tudok róla, de kösz hogy szólsz- válaszoltam még mindig színtelen hangon- Még valami megfigyelés? Vagy folytathatom az evést?

A többiek csak csendesen néztek rám. Értetlenkedés és sajnálat tükröződött az arcukon. Igyekeztem nem a szemükbe nézni, ne lássák rajtam mi rejlik az érdektelen külső mögött.

-          Folytasd- mondta végül Rachel gúnyosan.

-          Köszönöm a lehetőséget- válaszoltam és többet nem szólaltam meg. Lináék próbáltak beszélgetni, kérdezgettek, de én csak megvontam a vállam olyankor.

Ez most úgy tűnik, mintha hisztiznék, durcás lennék. De nem igazán. Ezt az életmódot tizenegy éves korom óta gyakorlom. Minél antiszociálisabb vagyok, annál jobban távolodnak el tőlem az emberek, így nem csalódom bennük, ők sem bennem, nem látják meg mi van bennem és nem okoznak akkora fájdalmat mint amúgy. Ez egy mentőöv számomra, amit öt éve fejlesztettem tökélyre, csak most az utóbbi másfél hónapban, eléggé leeresztett. Ezen a falon, csak Zubair látott át. Ő mindig tudta mit érzek, mit kéne tennie, hogy segítsen nekem. Így volt ez nálunk mindig. Ő megmentett engem a saját magam csapdájából, én pedig megvédtem őt. Zub sosem volt annyira zárkózott, mint én. Bár ő is ugyan úgy gondolt erre az egészre mint én, nem zárt el magától mindenkit. Sok fájdalom is érte őt. Hiányzik a bátyám (ahogy mindig hívtam), hiányzik, és nem találom. Elvesztettem.

Mikor befejeztem a müzlit, további jó étvágyat kívántam hasonló hangnemben, majd elmentem. Elindultam kifelé, de összefutottam Bridgettel a hallban. Akarom mondani összeütköztünk, ugyanis Bridge 100 km/h-s sebességgel száguldozott egy méternyi magas papírhalommal, ami az ütközés hatására szétterült a padlón.

Csendesen segítettem neki, miközben hallgattam a szitkozódásait. Mikor végeztünk, elvettem tőle a papírok felét és letettem a pultra.

-                     Igazán köszönöm Faraz és ne haragudj, hogy neked mentem. Elnéztem a dátumot és egy csomó nyomtatványt kell kitöltenem, lepecsételnem és szétküldenem, késésben vagyok.

-                     Nem gond- mondtam egyenes hangszínen és elindultam az ajtó felé.

-                     Faraz!- szólt utánam pár pillanat múlva csendesen, mire megálltam- Történt valami? Megbántottalak?

Hátrafordultam, a szemeibe néztem és válaszoltam:

-          Ugyan mivel?- majd folytattam az utam a friss levegőre.

Mikor kiértem, vettem egy mély levegőt és leesett az állarcom. Kisétáltam a mólóra. Nehéz elhinni, de New Yorknak is van olyan része, amit még nem fedeztek fel. Vagy csak elkerülik. Ilyen a móló is, amit találtam. Elég régi lehet, a deszkák már korhadásnak indultak, de még biztonságos. A Central Park egyik tavának zugában fedeztem fel. Nem mindenki értékelné ezt a helyet, nem olyan modern és látványos, de én látom a szépségét.

Azt, ahogy a napfény megtörik a felszínén, a kék ég megszínezi, látni, ahogyan apró színes és ezüstszínű halak úszkálnak körülötted, néhány madár dalol a fákon, nem lehet felülmúlni. Itt csend honol és a természet saját magát varázsolja gyönyörűvé. Bármi gondom van, idejövök.

Kifűztem a bakancsom és levettem a zoknimmal együtt, a lábamat pedig belógattam a vízbe, megijesztve ezzel a halakat. Olyan húsz perc ücsörgés után bátrabbak lettek és már körülöttem úszkáltak, néha megcsapva farkukkal a bokámat. Megnyugtató, üdítő volt itt lenni. Minden gondomat elfelejtettem, kipihentem a falaim okozta fáradalmat, és kissé közelebb kerültem a boldogsághoz.

Dúdolni kezdtem egy dallamot. Azt, ami ott a felhők közt szólt a fejemben. Még nem jöttem rá, hogy honnan ismerem, de ez is megnyugtatott. Szeretek magamban dúdolgatni. Nem szoktam sokat hallgatni, de szeretek énekelni. Olyan érzés, mintha kiszakítanád a lelkedből azt a sötét foltot, ami fojtogat. Felemelő. A hangom már más kérdés.

Este tíz körül már eléggé fáztam ahhoz, hogy hazainduljak.  Lassan sétáltam, lépésről lépésre megkeményítve arcizmaim. Mikor megérkeztem, Adelt láttam, ahogy felém siet.

-          Faraz! Hála az égnek! Hol voltál?- kérdezte aggódva.

-          Sétáltam- rántottam meg a vállam. Jó ez csak egy féligazság volt, de legalább nem hazugság. Hisz oda-vissza sétáltam nem?

-          Tizenkét órán át?! Ezt nem eteted meg velem ugye tudod?- nézett kicsit ingerülten.

-          Adelina- kezdtem unottan- Miért kéne elszámolnom a napommal? Elmentem. Most pedig megyek aludni.

-          Legalább vacsorázz meg előtte- nézett rám csalódottan.

-          Nem vagyok éhes, és tudtommal nem is vagy az anyám- válaszoltam és elmentem mellette.

Mikor beértem a szobámba, leültem az ágyamra. Ha ilyen anyám lett volna, nem ott tartanék most ahol. Békében élnék az Életben, bűntudat és fájdalom nélkül.

Hálás vagyok Linának, hogy ennyire törődik velem, de most csak megnehezíti a helyzetem. Elég nehéz nekem ellökni magam tőlük amúgy is, ők pedig ellehetetlenítik ezt nekem. De amint eszembe jutott Rachel, újra megerősödött bennem az elhatározás.

Lezuhanyoztam és ágyba bújtam. Egy ideig csak feküdtem lehunyt szemekkel és vártam, hogy elérjen az álom, ami amint megérkezett, lehúzott a biztonságot nyújtó sötétségbe. 

Trailer :)

Készen lett a blog trailer-e, remélem tetszeni fog :)

    

Audrey xx                                     

Verseny eredmény!

3. rész

A városnézés óta három újabb hét telt el. Ez alatt az idő alatt kezdtem megszokni ezt az új helyet. Bár még mindig nem igazán bízok meg senkiben, és a régi dolgaim sem hagynak nyugodni, egyre több embert ismertem meg. Köztük Anne-t, a mosolygós idős könyvtáros hölgyet, a gondnokot Oscart és pár lakót, mint Miko, Maya, Alexandre, Benjamin és Margit. Mind különböző nemzetiségűek és jelentősen más a személyiségük is. Margit egy intelligens, csendes magyar lány, hosszú szőke hajjal és kék szemmel. Miko egy elég talpraesett modern csajszi japánból, akinek folyton telefon van a kezében. Ben egy nagyon rendes srác, kedves mindenkivel. Ő Németországból jött. Maya egy igencsak felvágott nyelvű félvér csaj Los Angelesből. És végül a párizsi szépfiúnk Alexandre, akinek mindig jól be van lőve a haja és tip-top a ruhája, de szerintem ennél több van benne.  Okos srác.

Sok időt töltöttem Adelináékkal is. Velük, valamennyivel szorosabb volt a kapcsolatom. Bár nekik köszönhetően sokkal közvetlenebb vagyok már, mint voltam, mégsem engedtem el magam teljesen. Próbálkozom megszokni a helyzetet eddig több-kevesebb sikerrel.

Ma estére például egy akciófilmet beszéltünk meg. Lina teljesen beleélte magát a szervezésbe, mindenkinek adott egy feladatot. Enyém a terem megszerzése és a pattogatott kukorica, Travisé az innivalók és a film, Adel pedig összekészíti a többi dolgot és 3D-s szemüveget hoz. Jó estének ígérkezik.

                Épp Bidgettel beszéltem meg, hogy mára elfoglalnánk a mozi termet, mikor egy ismeretlen lány lépett be az ajtón. Mivel az elmúlt hónapban nem láttam senki újat rajtam kívül, érdeklődve fordultam a csajszi felé.

                Hosszú, barna haja volt, gyönyörű barna szemekkel, ami könnyen váltott át zöldbe, ahogy rásütött a nap.  Egyszerű farmer-ujjatlan összeállításban volt, amire rávett lezseren egy inget  és a fején egy szürke sapka volt, az orrán csillogott valami. Mikor meglátott egy pillanatra elkerekedett a szeme, majd elindult felém. Kíváncsian vártam, hogy ideérjen.

-          Na mi van Bridge? Másfél hónapig nem vagyok itt és máris új lakót kerestek?- viccelődött a lány. Ekkor vettem észre, hogy egy piercing karika van az orrában.

-          Tudod kell a pénz- nevetett fel Bridget.

A csajszi felém fordult:

-          Rachel Moore szolgálatára! Bocs, eddig nem találkoztunk, elmentem Spanyolországba nyaralni- mondta mosolyogva. Látszott rajta, szépen le volt barnulva.

-          Faraz Hadi. Egy hónapja jöttem.

-          Á, értem. Hát, örültem Mr. Hadi. Később találkozunk. Viszlát!- köszönt el, majd elhúzott.

-          Huh, de kimért valaki- mondta megdöbbenve Bridge- Mi történhetett vele Európában?

-          Én nem tudom- tartottam fel a kezeimet, majd elköszöntem és indultam összekapni magam filmezés előtt.

Miközben elővettem egy pólót és indultam fürdeni, a lányon gondolkoztam. Tudtam mi baja.

Hogyan lehettem olyan naiv, hogy azt képzelem, ha csak egy rövid időre is, hogy itt minden teljesen más lesz, nem lesznek ítéletek. Ha-ha. Vicces.

                Mivel nem igazán figyeltem oda mit csinálok, ügyesen leforráztam magam, majd amikor lejjebb akartam venni a hőfokot, megcsúszott a kezem és jéghideg víz folyt végig a hátamon. Ó bassza meg! Már csak ez hiányzott..

                Mikor végeztem, gyorsan magamra kapkodtam a cuccaim és kisiettem a fürdőből, mielőtt valamit megint elszúrok.

                Az első héttel ellentétben, a szobám tiszta és rendezett. Bevallom, kicsit tartok Adelinától. Inkább vállalom a házimunkát, minthogy megint egy hétig hallgathassam a szemrehányást és a különböző takarítási módszerekről szóló előadásokat. Jó taktika volt a lány részéről. Eszemben sem volt többé rendetlenséget hagyni magam után.  Travis jó baráthoz híven ilyen alkalmakkor elhúzott. Cseles.

                Még volt fél órám a filmig. Kiléptem a teraszra, leültem egy nyugágyba és néztem az óceánt, a sirályokat ahogy messze kikapnak egy-egy halat a vízből. Becsukott szemmel hallgattam a víz morajlását, ami teljesen lenyugtatta csapongó gondolataim.

                Mikor kinyitottam a szemem, valamennyivel sötétebb volt. Nem sokkal, de észre lehetett venni, hogy legalább fél óra eltelt. Először csak kábán néztem ki a fejemből aztán kattant valami, felpattantam és megnéztem az órát. Húsz perces késésbe vagyok. Basszus, basszus, basszus. Adel ezért ki fog nyírni.

Kivágtam az ajtót és rohanni kezdtem a mozi szoba felé. Biztos voltam benne, hogy a lány leszedi a fejem. De mikor odaértem, ledöbbentem.

                Lina a nemrég megismert csajszi hátán csimpaszkodott, mint egy kismajom és éppen önfeledten röhögtek Travissel. Döbbenten álltam meg. He?

Adel vett észre elsőként:

-          Faraaz! Nézd ki van itt!- kiáltotta boldogan, én pedig értetlenül jöttem közelebb. Ezek szerint észre sem vette, hogy több mint húsz percet késtem. Fellélegeztem.

-          Áh, Hadi! Örülök, hogy újra látom! Mi járatban itt?- kérdezte tettetett érdeklődéssel a csajszi. Erre, barátaim vigyora kissé enyhült.

-          Üdv, Moore! Ha nem gond, inkább tegeződjünk. Amúgy meg, filmezni jöttem. – mondtam, felvéve az állarcot (több-kevesebb sikerrel), amihez egy hónapja hozzá sem értem.

-          Filmezni?- vonta fel egyik szemöldökét.

-          Igen, azt terveztük, hogy ma akciófilmet nézünk, nem tudtuk hogy te is jössz- szabadkozott Travis – de ha van kedved, csatlakozz. Olyan rég láttunk már.

-          Rendben- mosolygott a lány erőltetetten, de ez csak nekem tűnt fel.

Bementünk a szobába, ahol több sorban helyezkedtek el vörös székek, egy hatalmas kivetítő

előtt. Adelina kiosztotta a szemüvegeket (plusz egyet hozott még a biztonság kedvéért. Hát, ez most jól jött).

-          Hé Far! Gyere üljünk arrébb, had’ élvezzék ki a lányok egymás társaságát!

-          Oké- válaszoltam, majd két sorral hátrébb ültünk.

Mikor elkezdődött a film, Travis megszólalt:

-          Hé.. Elmondod mi történt?

-          Mármint mikor?- játszottam az értetlent.

-          Faraz!- mordult fel- Tudod, hogy Rachelről van szó! Történt valami?

-          Semmi. Lent találkoztunk a hallban és akkor már így viselkedett- vontam meg a vállam. Játszottam a közönyöst. Részben, hogy ne zavarjak bele a kapcsolatukba, részben (nagy részben) pedig büszkeségből.

Ezen elgondolkozott egy darabig, majd teljes biztossággal újra megszólalt:

-          Figyelj Azzy- erre az új névre hitetlenkedve ránéztem, mire csak röviden felröhögött- Rach olyan, mintha a húgom lenne. Ok nélkül nem lenne ilyen.

-          Persze, tudom- mondtam egy árnyalatnyi keserűséggel a hangomban. Erre Travis csak felsóhajtott, majd tanácsolta, hogy akkor inkább nézzük a filmet. Egyetértettem.

Nem sok filmet láttam eddig. Gyerekkoromban mozikba szöktünk be Zubairral és Achmeddel, egy másik barátunkkal. Ő tizenhat évesen meghalt, balesetben. A látott filmjeim listájának nagy részét, Travvel és Adellal láttam. Szerettem azt az együtt töltött időt.

Mikor akciófilmet nézek, kicsit mindig kettészakadok. Az egyik felem szomorú és dühös, mert pontosan tudom milyen érzés a szereplőknek. Hidegvérrel gyilkolni. Legalábbis látszólag. Belül azonban forrtam a dühtől, akármennyire is próbáltam ezt elfojtani magamban. Borzasztó elvenni más ember életét. De megtanultam azokat a kis hajszálakat, amik az embert az emberséggel, érzelmekkel összeköti, elvágni. Ez történt, azon az utolsó, végzetes napon.

Kezem ökölbe szorult, remélem Trav nem vett észre belőle semmit.

A másik felem örül, mert ha beleképzelem magam a szereplő fejébe, végre egy valódi, jó ügyért harcolhatok. Ott nem vagyok egy senki.

Nagy a képzelőerőm? Bolond vagyok? Meglehet. De nekem ez így pont jó.

Mikor vége lett a filmnek, egy pillanatig még ülök egyhelyben és nézek ki a fejemből. Szerencsére hamar észbe kapok és elindulok ki, a popcorn-os tálat elpakolva.

Elég késő volt, én pedig fáradt voltam és nem volt hangulatom Rachelhöz, úgyhogy nem csatlakoztam hozzájuk a következő programnál, hanem elmentem a szobámba. De aztán arra gondoltam, hogy nem kell nekem megfutamodnom, csak mert úgy viselkednek velem, mint régen, így visszaindultam.

Ahogy odaértem, a többiek még mindig ott álltak és beszélgettek. Nem jó dolog hallgatózni tudom, de mikor meghallottam a nevemet, muszáj volt, így elbújtam a sarokban, a fal mögött.

-          Mit csináltál vele? Már megint felvette Az Arcot! Pedig azt hittem, többé nem fogja..- szólt Lina.

-          Én semmit. Komolyan- bizonygatta Rachel.

-          Rach! Ne tudd meg mennyit fáradtunk azzal, hogy végre leengedjen!- emelte kicsit feljebb a hangját Travis.

-          Tényleg  semmit! Egyszerűen nem bírom a fajtáját!- na itt már megelégeltem a párbeszédet és visszaindultam.

-          Hogy mondhatsz ilyet..?- hallottam még utoljára Adelt.

Visszaértem a szobába, lerúgtam magamról a cipőt és ruhástól bedobtam magam az ágyba.

Kissé csalódott voltam és ezért szidtam magam. Mégis. Mi. A. Fenét. Gondoltál. Faraz?! Hogy minden szép lesz és jó, hogy mindenki szeretni fog mindenkit, kiderül, hogy minden csak félreértés volt, hogy minden tele lesz szivárvánnyal és boldogsággal? A nagy büdös francokat. Csalódtam az életben, csalódtam a halálban, az egész létezésem egy nagy csalódás. Csak gratulálni tudok magamnak.

                Hirtelen nagyon elkezdett hiányozni Zubair.. Bár ez a hiány mindig velem van, most még erősebben éreztem. Vele mindent meg tudtam beszélni, ő mindent megértett, mert ő is olyan, mint én. Talán lányosan hangzik, de ez az igazság.

Hol lehet? Találkozunk még valaha? Ő is ilyen nyomorultul van, vagy megtalálta a saját útját?

                Elmondhatatlanul hiányzik. A legjobb barátom volt, szinte már a testvérem. És most ki tudja hol van…