Sziasztok!
Bocsi a késésért! Ez egy elég rövid rész, de remélem tetszeni fog!
Mindjárt vége a nyárnak, használjátok ki az időt!!
xx Audrey
Reggel feküdtem az ágyban és a tegnapra gondoltam. Most vagy meghülyültem, vagy Rachel tegnap tényleg… megértett. Egyértelmű. Megőrültem.
Hiszen ez nem történhetett meg. Nem változhat meg valaki egy csettintésre. Az képtelenség.
Elmeséltem neki a legnagyobb titkomat, az életem. Ő azt mondta, hogy nem tekint rám másként. Eljött velem a kórházba is. Elköszönt. A keresztnevemen szólított.
Az egész olyan képtelenül hangzik. Ha előre elmondták volna, hogy ez történik, úgy kiröhögtem volna, hogy még most sem tudnám abbahagyni.
Kíváncsi lennék, hogy mi történt hirtelen. Eddig száz százalékosan biztos voltam benne, hogy Travisék küldték, mivel nekik még ajtót sem nyitottam. De most visszaemlékezve a megértő arcára, az aggódó tekintetére, a segíteni akarására, a feloldozására… már nem vagyok benne teljesen biztos.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaki megbocsájtja, feloldoz az életemben elkövetett bűnök alól. Nem hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Azt pedig kizártnak tartottam, hogy ez Rachel lesz. A döbbenetem nem ismer határt.
- Hé Nagyfiú! Szobaszerviz!- csendült fel Rach vidám hangja az ajtóból. Felvont szemöldökökkel és elkerekedett szemekkel kaptam oda a fejem. Nem tudtam ezt hová tenni.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és elcsoszogtam az ajtóig, majd kinyitottam.
- Te meg mit…- kezdtem volna, de a lány már be is surrant mellettem a szobába. Már értem miért olyan jó barátok Linával. Ugyan olyan közvetlen. Hip-hip hurrá… nekem.
- Na. Egy kis tápláló reggeli- vigyorodott el. Müzli. Kac-kac.
Fáradtan dőltem az ajtófélfának.
- Rachel. Mit keresel itt?
- Reggelit hoztam. Miért minek néz ki?- emelte meg az egyik szemöldökét amolyan agyad-jól-van? stílusban.
- Figyelj. Nincsen okod a lelkiismeret furdalásra. Nem kell szobapincért játszani- sóhajtottam. Ő csak lesütötte a szemét.
Csak álltunk csendben. A pulcsijának rojtjával játszott zavarában. Én őt néztem karba font kezekkel.
- Kezdhetjük elölről?- kérdezte végül. Nem volt félénk, de magabiztos sem. Tapogatózva nézett a szemembe- Nem vagyok benne biztos, hogy ezek után megérdemlem, de szeretnék tiszta lappal kezdeni- magyarázta meglepett arcom láttán.
Pár pillanat hallgatás után válaszoltam:
- Kezdhetjük- néztem rá fürkészve.
Ezen láthatóan felvidult. Fogát villantva mosolygott rám.
- Na haver akkor szedd össze magad, mert a srácok már betegre aggódják magukat miattad. Megreggelizel, lefürdesz aztán húzás Travishez.
- Nagyot sóhajtottam, és lemondóan odabotladoztam a tálcához.
- Akkor a mai lazításnak lőttek mi?- néztem rá a szemem sarkából mosolyogva.
- Ahogy mondod- szélesedett a vigyora.
- Az orvos azt mondta, hogy pihentessem a lábam.
- Most engem akarsz felidegesíteni?- nézett rám kérdő arccal, mire csak felröhögtem.
- Na és most hogy fürödjek le okoska? A gipsz nem lehet vizes- néztem rá felhúzott szemöldökökkel, mire egy diadalmas pillantást kaptam.
- Most segíteni fogok- jelentette ki, majd elröhögte magát az arcom láttán- Hülye! Milyen perverz vagy!
- Nézd!- mutatott az asztalra- hoztam zacskót és szigetelőszalagot. a zacskóba belebújtatjuk a lábad és ráragasztjuk. Látod? Itt az ész- mutatott a halántékára.
Röhögve vízhatlanítottuk a gipszemet. Az igazi baj fürdés után történt.
- Basszus- szitkozódtam- ezzel a szar vizes zacskóval nem lehet felvenni egy hülye gatyát sem.
- Gyere ki alsóban. Nyugi ha szégyellős vagy becsukom a szemem- röhögött kint Rachel.
Így történt, hogy egy szál alsóban ültem az ágyon, Rachellel előttem. Nem félreérteni!!!!
- Ú… basszus ez fájni fog- húzta el a száját a lány.
- Ha lehet, akkor gyorsan jó?
- Oké- mondta, majd körbe letépte rólam a francos szigszalagot. Az egyik réteget. Igen, az egyiket. Ez az idióta kétszer is körbetekerte a lábam. A számba haraptam, de egy morgáshoz hasonló nyögés még elhagyta a szám. Basszus ez fájt!Fogadni mernék rá, hogy körben az összes szőrt kitépte a lábamból.
Az ember azt hinné, hogy miután feltrancsírozta egy repülőgép és egy épület, egy rohadt gyantázás már semmi- mondtam fojtott hangon.
- Úgy látszik, ez keményebb dió- rágta Rach a szája szélét.
- Na nem mondod baszd meg?!- sziszegtem összeszorított fogaim mögül. Erre a csaj összehúzott szemekkel, csúnyán nézett rám, megfogta a másik darab, lábamon körbetekert szalagot és mielőtt megszólalhattam volna, letépte. Élesen beszívtam a levegőt, majd cérnavékony hangon megszólaltam:
- Au….- Rachelből prüszkölve tört ki a röhögés. Egy ideig abba sem tudta hagyni.
A földön térdelve kapkodta a levegőt, de csak nevetett tovább. Végül már nem bírta és hanyatt vágódott és úgy röhögött tovább. Körülbelül tíz perc múlva elkezdett fájni a hasa ezért abbahagyta.
- Remélem most örülsz. Nézd mit csináltál!- kiáltottam fel szörnyülködve. Megemeltem a lábam, és a lány arcához nyújtottam. A gipsz felett valamennyire, mit egy gyűrű futott végig a lábamon egy vörös, szőrtelen csík. Több se kellett, Rachel újra nevetett.
- Ne.. Ne.. Ne csináld ezt velem !... . Nagyon fáj!- mondogatta két röhögés között. Borzasztó.
Csúnyán néztem rá, de nem hatotta meg. Azt mondják, legszebb öröm a káröröm. Köszike…
- Ne aggódj, majd leborotváljuk a többit- mondta rekedten a nevetéstől.
- A faszt.
- Faraz!
- Rachel!
- Reménytelen eset vagy. Na jó öltözz, mert mennünk kéne- állt fel, tenyerét összecsapva, majd kiszáguldott az ajtón. Felvont szemöldökökkel néztem utána. Olyan mint egy hurrikán.
Felvettem nagy nehezen egy farmert (a gipsz miatt a lehetetlennel próbálkoztam… de sikerült!!) és egy kockás inget a fekete edzőcipőmmel. Éppen a hajamból akartam valami tűrhetőt varázsolni, hogy Lináék ne higgyék azt, hogy eddig egy barlangban voltam, amikor Rach két Starbucks-os papírpohárral rontott be a szobába.
- Csak hogy eltűnjön a kómás fejed- vigyorgott.
- Vagy fájdalomdíjként a szőrtelen lábam miatt- néztem rá szúrósan, mire elröhögte magát.
- Valami olyasmi.
Megittuk a kávét, ami meglepően finom volt. Közben beszámolt a fejleményekről, amiről lemaradtam.
Travis eltervezte, hogy vesz magának egy motort, így most állást keres. Adel próbál hozzászokni a gondolathoz, de mivel nem az a gyáva, akaratos barátnő és elég rugalmas is, nem lesz semmi gond. Bidge ki sem lát a munkájából, Mayának új hapsija van, de nem tűnik hosszú távúnak, Margit mindig eltűnik, gondolom könyvtárba megy. Ennek gondolatára irigy lettem. Mit meg nem adnék most egy könyvért…
Miko, Alex és Ben pedig csak az átlagos.
Mikor kiittam a pohárból az utolsó kortyot is, éreztem ahogy a koffein végigszáguld a testemen. Hihetetlenül felélénkültem, az eddigi nyűgös álmosságnak, nyoma sem volt. Kilométerhiányom támadt, a gond csak az, hogy törött lábbal elég nehéz mozogni.
- Mit tettél te ebbe?- kérdeztem a lányt gyanakodva. Kicsit gyorsabban beszéltem mint általában.
- Tudod- kuncogott- ismerem a csajt, aki csinálta. Megkértem, hogy extraerős legyen.
- Marha jó.
- Na jó, menjünk- pattant fel és rántott magával. A hirtelen lendülettől elestem, Rachelt magam alá rántva - Na bazdmeg- nyöszörgött- te tényleg kurva nehéz vagy.
-Te rántottál fel, magadra vess- szóltam és felálltam- induljunk.
Adelék szobájának folyosója a hall másik oldaláról indul, de csináltak is egy összekötést is a két szárny között, így egyszerűbb volt. A keleti boszorkánnyal csendesen átsétáltunk a folyosón. Nem nagyon volt mit mondanunk egymásnak. Ő talán zavarban volt a nem is túl régen produkált viselkedése miatt, bennem pedig még élénken élt az emlék. Az, hogy itt is, mint mindenhol, előítéletek alapján megbélyegeznek. Hogy újra a múltam a jelenem. És talán zavarban is lehettem… Hiszen Elmeséltem neki az egész életem. A legféltettebb titkomat, ami megmérgezte a napjaimat, elmeséltem annak, akinek soha nem gondoltam volna, hogy fogom. Annak, aki visszarántott az időben.
Bekopogtunk a 302-es szoba ajtaján és vártunk. Nemsokára kulcscsörgést hallottunk, és Lina kinyitotta az ajtót. Először Rachelt vette észre és rámosolygott, majd szemeivel rámtalált. Mosolya kiszélesedett és vigyorogva borult a nyakamba.
- Hát még élsz, szarházi?! Mi a franc volt veled?- nevetett. Én csak lenéztem a lábamra, majd vissza az arcára. Követte a tekintetem és arcáról leolvadt a mosoly. Hirtelen a szemembe nézett- Ez meg mi a szar?- kérdezte.
- Hát… az orvos szerint egy törött láb- mondtam, mire kaptam a tarkómra. Adelnek nyújtózkodnia kellett ehhez, mivel kb másfél fejjel magasabb voltam nála.
- Gyertek be- morogta és becibált minket az ajtón, majd engem leültetett az ágyra.
- Ki az Lin?- jött ki Trav, gondolom a fürdőből, mert a haját törölgette törölközővel. Mikor meglátott, felderült az arca- Hé haver! Azt hittem, elnyelt a föld!
- Hát már majdnem. Nézd meg a lábát. Mégis mi a franc történt Far?
- Cuki- nézett a gipszemre Travis. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire elröhögte magát.
- Belerúgtam az ágyba, aztán lefutottam a maratont- válaszoltam vállvonogatva flegmán, próbálva elfojtani egy mosolyt. Trav felröhögött.
- Haver, te fogsz engem felkészíteni a következőre- nevetett.
- Azt te csak szeretnéd.
Így hát nekifogtunk
tökös-almás cupcake-eket készíteni, fehér alapon fekete pókháló mintájú mázzal.
Ez után fontolóra vettem, hogy legközelebb nem kéne engedni Adelt választani.
Ugyanis, a következő édesség egyértelműen hátborzongató volt.
-
Szóval te kérsz?- nyújtotta Adel a tálcát Rachnek.
Esküszöm, le kellett volna fényképezni az arcát, ahogy szépen lassan olvad le
róla a vigyor! Majdnem hangosan felnevettem.
