8. rész

-          Eltört. Elég csúnyán- ráncolta a szemöldökét a kopaszodó orvosom- Valószínűleg először csak megrepedt, de a sokszoros terhelés és hirtelen testsúlyráhelyezés csak ronthatott rajta. Mit csinált futott?- nézett rám hitetlenkedve.

-          Maraton szezon van- vontam vállat, mire kaptam egy fejcsóválást.

-          Nagyon csúnya. Attól is súlyosabb lett, hogy négy napig nem foglalkozott vele. Be kell gipszelni és egy pár napig ne nagyon keljen fel, vagy legalább ne most gyakoroljon a maratonra- forgatta meg a szemét a doki, mire felnevettem.

Begipszelték a lábam, két hétre kaptam mankót, majd visszamentem Rachelhöz.

-          Eltört- mondta inkább kijelentve, mint kérdezve.

-          El- válaszoltam. Csak sóhajtott egyet és elkezdte összepakolni a cuccait. Kidobta a műanyag kávéspoharát és a váróban lévő újságokat ledobta egy másik kupacra. Már indultunk volna, de a doki megállított.

-          Mr Hadi! Itt van egy recept, rá van írva, miből mennyit kell bevenni. Ezek fájdalomcsillapítók és véralvadásgátlók.

-          Kösz Doki- intettem neki.

-          Kérem figyeljen a barátjára, tényleg pihentetnie kéne a lábát, elég rossz állapotban van- mondta Rachnek- Maga pedig hallgasson a barátnőjére, legközelebb csak a gipsz leszedésénél akarok önnel találkozni- fordult hozzám szigorúan.

-          Rachel nem a barátnőm- jelentettem ki az orvosnak. Még csak az kéne…!

-          Oh, ez esetben sajnálom- kért bocsánatot kedves, jó orvosom. Köszönt majd elhúzta a csíkot. Ez is tudja mikor kell.

A lány megint fél kézzel átkarolt és ezúttal majdnem teljesen ránehezedtem, de meg sem kottyant neki. Erős a kiscsaj.

Mikor kiszálltunk a taxiból, ugyanez folytatódott. Nálam volt a mankó de nem szóltam, mert látszott, hogy valami nincs rendben. Túl csendes volt.

A szobában ugyan úgy voltunk, mint mielőtt észrevette a lábam. Kivéve, hogy én csak térdtől felfelé feküdtem az ágyon. Rach szórakozottan piszkálta a takarót, valami aggasztotta. Volt tippem hogy mi, de néma maradtam. Mély levegőt vett és halkan megszólalt:

-          Sajnálom- én pedig csak összevont szemöldökkel néztem rá. Most miért is kér bocsánatot? Azon kívül, hogy úgy viselkedett velem, ahogy- Sajnálom, ez az én hibám. A lábad- tette hozzá értetlen arckifejezésem látva.

-          Ezért ne kérj bocsánatot- hangsúlyoztam ki az ezért szót mire megrándult a szája széle- Én rúgtam bele ebbe a rohadt ágyba.

-          Én idegesítettelek fel. Hidd el, megvannak a hibáim és nagyon bunkó tudok lenni, de fájdalmat sosem okoznék senkinek.

Nem válaszoltam. Nem is várta el. Mivel erre mit mondhatnék? Pont én?

-          Figyelj. Megvolt az oka, hogy olyan voltam veled. Gondolkoztam… Amiatt, amit elmeséltél, nem nézek rád szörnyetegként. Megbántad. Hidd el, mindenki  követ el borzalmas hibákat és bár ami veled történt elég erős volt, nem önszántadból tetted. Mindenki vágyik elismerésre, büszkeségre. Főleg a szüleitől. Komoly lelkiismeret furdalásom van amiatt amit mondtam és amiatt is, ami ebből következett.

A válasza megdöbbentett. Pont tőle nem vártam, hogy megértsen, hogy így kezeljen. „Az élet tele van meglepetéssel.” Ironikus.

                Rachel bűntudatosan nézett rám. Ezt nagyon jól ismertem. A bűntudat olyan, mintha egy saját magad által előállított méreg lassan belülről emésztene fel. Senkinek nem kívánom.

-          Nem haragszom- mondtam végül, mire halványan elmosolyodott, majd felkelt az ágyról.

-          Na jól van Faraz. Holnap találkozunk- fordult még vissza az ajtóból, majd eltűnt, otthagyva engem kikerekedett szemekkel.