7. rész

Sziasztok!

Itt a következő rész, bocsánat, hogy eddig tartott.

xx Audrey

Egész éjjel forgolódtam… ami nem tett jót a lábamnak. Nagyon nem.

Kinéztem az ablakon, ahol csak sötét felhőket láttam. Az eső zuhogott,  az égen villámok cikáztak. Úgy látszik, az időjárás is igazodott hozzám.

Úgy terveztem, hogy az egész napomat az ágyban töltöm és reménykedek benne, hogy estére gyógyul egy kicsit a lábam. Reméltem, hogy csak egy nagyon csúnya zúzódás, de nem biztos hogy akkora mákom van.

Dél fele járhatott, amikor kopogtak. Először oda sem akartam rá figyelni, de aztán mégis kivánszorogtam a jó meleg ágyból. A jég is elolvadt. Szuper… Mikor az ajtót résnyire nyitottam, Bridgetet találtam előtte egy nagy tálcával.

-          Szia Far- nézett rám kedvesen- Hoztam egy kis kaját, Travisék mondták, hogy tegnap reggeli óta nem ettél- és tényleg. Nem is gondoltam rá…

-          Kösz Bridge- vettem el az ebédemet és köszöntem volna el, de eszembe jutott valami- Hé Bridge!

-          Igen?

-          Megtennél nekem valamit és nem kérdeznéd miért?

-          Persze- mondta kissé gyanakodva.

-          Hozz nekem egy zsák jeget jó? Köszönöm. Ja, és kérlek ne szólj nekik- utaltam barátaimra.

-          Nem szólok, de ha rákérdeznek nem is hazudok- jelentette ki- Nem tudom, hogy mi történt Faraz, de szólj, ha bármi másra szükséged van jó?- nézett rám aggódva.

-          Rendben- egyeztem bele, majd becsuktam az ajtót. Letettem a tálcát majd indultam vissza, mert a lány visszaért. Még megkértem, hogy páróránként hozzon jeget és elköszöntem.

Az ebéd mennyei volt. Lehet, hogy csak azért mert több, mint huszonnégy órája nem ettem, de imádtam.

A recepciós lány még kétszer jött, de aztán hozott egy minihűtőt és pár jégtáskát. Hálás voltam neki. Onnantól kezdve, csak ételt hozott.

Már harmadik napja voltam így és a lábam egyre rosszabb lett. Mégjobban bedagadt és a lilás szín és a fájdalom sem hagyott alább. Ha nem javul, holnap el kell mennem orvoshoz.

Lináék próbáltak beszélni velem, de nem nyitottam ajtót. Egy idő után abbahagyták a próbálkozást.

Kopogást hallottam. Nem igazán értettem, mert Bridget egy órája ment el. Itt hagyott vajon valamit?

Mikor kinyitottam, nem várt kép fogadott:

-          Hát te mégis mit keresel itt?- mértem végig hidegen Rachelt.

-          A te szobád. Szerinted?- emelte meg szép ívű szemöldökét. Szép ívű…? He?

-          Azt én is szeretném tudni- dőltem neki az ajtónak.

-          Csak engedj be Hadi- sóhajtott a lány. Valami nem stimmelt…

-          Adelék küldtek igaz?- jöttem rá a teljesen nyilvánvalóra, mire a csaj szeme megrebbent.

-          Csak engedj be- ismételte meg.

-          Nincs kedvem hozzád Moore- mondtam unottan, de nem tágított.

-          Hadi…

-          Nem Rachel! Hagyjál engem békén.

-          Beszélnünk kell.

-          Mit akarsz?

-          Valamibe nagyon beletenyereltem és tudni akarom, hogy mennyire nagyon.

-          Kurvára.

-          Hadi!- emelte fel a hangját- kérlek- vált kérlelővé. Meglepett. Baromira meglepett.

Bebicegtem a szobába az ajtót nyitva hagyva és leültem az ágy közepére, vigyázva a lábamra. Rachel jött utánam és követte a példámat.  Azon gondolkodtam, hogy tényleg megteszem-e? Elmondom-e neki az egész történetet és bízom a sorsra és rá az egészet?

Mély levegőt vettem. Most már nincs visszaút.

-                     Amit a parkban leírtál… A szöges ellentéte a múltamnak- kezdtem és ő volt a második, akinek erről valaha beszéltem, ami megdöbbentett. Mondjuk, Zubairnak nem is kellett elmondanom, úgyhogy az első. A kurva életbe…- Iszlám vallású, hagyományőrző családba születtem.. Akarom mondani iszlám vallású, hagyományőrző, mániákus, rögeszmés emberek gyereke vagyok.  A szüleim egész életemben távolságtartók voltak, még egymással sem nagyon beszéltek, csak amikor a „jövőmről” volt szó- mondtam undorodva- Nem csoda, mivel összeadták őet, nem voltak szerelmesek, bár erősen kételkedem abban, hogy egyáltalán képesek lennének-e arra az érzelemre- morfondíroztam.

Rachel csendben várt, és engem nézett. Szeméből megértést olvastam ki. Most meg mi a fasz van?!

-                     Tizenegy éves koromban rájöttem, hogy ez a távolságtartás nem fog változni- folytattam- Ekkor kezdtem hozzá, egy védelmi mechanizmus kifejlesztéséhez. Az elhidegüléshez- néztem rá, mire a felismerés szikrája pattant a szemében- A lényege az volt, hogy felépítek egy falat, felveszek egy maszkot, amin nem látszanak az érzelmek, és minden emberséget száműzök magamból. Három évembe került tökéletesíteni. Volt egy barátom, egy legjobb barátom, akit a testvéremként szerettem, aki átlátott rajtam és megértett. Nem csoda, hasonlóak voltunk. De ő nem volt ennyire zárkózott. Sokat nevetett- mosolyodtam el halványan- és engem is meg tudott nevettetni. Tizenhét lehettem, amikor a szüleink azt mondták, hogy imádkozzunk és használjuk ki a maradék időnket, mert már csak két évünk van hátra. Mindezt teljesen közömbösen, talán egy cseppnyi izgatottsággal a hangjukban mondták. Megkérdeztem, hogy miért, mire ők úgy néztek rám, mint egy őrültre. Természetesen azért, mert küldetésem van Allah nevében! Ki kell irtanom a hitetleneket!- a hangomba maró gúny keveredett, és sötét hangszínnel folytattam a mesémet- Igazad volt, tényleg csajoztunk. Zubairral kihasználtuk a maradék időnket az életből. Legalábbis megpróbáltuk. Tizenkilenc évesen, egy öregember keserűségével szálltam gépre, legjobb barátommal az oldalamon. A feladatunk nem volt más, mint az utasszállító repülőgépet eltéríteni, és belevezetni a World Trade Centerbe. Sikeresen. Előtte persze a stewardessektől is meg kellett szabadulni, hogy ne akadályozzanak. Életem legeslegborzasztóbb napja volt amelynek minden egyes másodpercét gyűlöltem, és bánom. És mindezt azért a gyerekes célért, hogy a szüleim büszkék legyenek rám. Mindent megtettem volna ezért. Nevetséges és szégyenletes. A legjobb barátommal az oldalamon haltam meg.

Már New York felett jártunk. Az óránk ketyegett.

-                       Most kezdjék meg a leszállást. Forduljanak 45°-ot jobbra és teljesen egyenesen.

-                       De…- kezdte a pilóta, majd hirtelen elkerekedett a szeme- akkor egyenesen beleütközünk a World Trade Center-be!- kiáltotta és a másodpilóta is felkapta a fejét, majd összenéztek.

-                       Látom értik a helyzetet. - felelt Zubair.

Azt a kétségbeesett tekintetet, amit azok ketten váltottak, soha, még a másvilágon sem fogom elfelejteni, abban biztos voltam. Megértették, hogy aláírták a halálos ítéletüket és nincs kiút. Az a lemondó kétségbeesés és szomorúság… Ők is elég fiatalok voltak. Csak rosszkor voltak rossz helyen.

Már láttuk az épületet. Egyre közelebb értünk. Már nincs visszaút. Az utastérből egyre nagyobb zaj hallatszott.

A pilóták elköszöntek egymástól. Szívszorító látvány lett volna, ha el nem zárok magamban minden érzelmet.

Zubairral egymáshoz fordultunk. Megveregettük egymás hátát.

-                       Ennek így kellett lennie haver. Esélyünk sem lett volna más életet választani. - mondtam.

-                       Jah. De azért szép lett volna.

-                       Találkozunk a másvilágon Zubair! Akárki is uralkodik felette- mosolyodtam el halványan, röviden.

-                       Hé-hé! Aztán ne menj a fény felé!- vigyorodott el, gyorsan még egyszer megöleltük egymást, majd szembenéztünk a halállal.

Egy csattanás, egy villanás, aztán minden megszűnt.

Elhallgattam, az ágyat néztem. A szobában csend volt.

-                     Borzasztó ember vagyok, mégis kaptam még egy esélyt- folytattam rekedten- Végre éltem. Aztán megjelentél és az előítéleteid mindent tönkretettek. De nem hibáztatlak, tényleg megérdemeltem- néztem fel rá a végén.

                 Tágra nyílt szemekkel nézett rám.

Nem bírtam… Nem tudtam egyhelyben ülni és várni, hogy mi lesz ebből. Felpattantam, de élesen szívva be a levegőt, vissza is estem az ágyra. Elfelejtkeztem a lábamról. Vicces…

-          Mi történt?- kérdezte Rachel idegesen. Nem válaszoltam, csak felhúztam a lábam, levettem a kötést és ránéztem. Borzasztó látvány volt. Rachel halk sikkantása zökkentett ki a bámulásából.

-          Jesszus Hadi mi történt?!

-          Baleset- mormoltam.

-          Ezt meg kell mutatni egy orvosnak. Mégis mióta vagy így? Nem gondoltál rá, hogy valami komolyabb bajod is lehet belőle baromarc?!- kiabált. Lefagyva néztem rá. Rachel Moore… AZ a Rachel Moore akit én ismerek, aggódik ÉRTEM? Hát ez mókás…

-          Ami azt illeti holnap akartam menni, de úgy látszik nem bírja addig- jegyeztem meg a mondat második felét magamnak.

-          Tudsz járni?

-          Eddig is eljöttem nem igaz?- tettem fel a költői kérdést, mire megforgatta a szemeit, majd átkarolt a hónom alatt és felállított. Furcsa volt, szokatlan és váratlan. Mi ez a 180°-os fordulat?

Rachel kisegített a szobából, kivitt a hallon, közben lenyugtatva Bridgetet és leintett egy taxit.

      Az út a kórházba csendesen telt. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Nem

értettem… Eddig mindent megtett csak azért, hogy bosszantson. Ahol tudott, belém kötött. Mi változott? Csak azt ne mondd, hogy mert megtudta, hogy terrorista voltam, jó pont nála, mert akkor dobok egy hátast. Mondjuk, kinézném belőle…

Oldalra pillantottam, de ő csak a könyökét az ajtónak, öklét az arcának támasztva nézte a kocsi ablakán legördülő esőcseppeket. Nagyon szép volt így… Mi? Szép? A keleti boszorkány? Na ne röhögtess!

Némán megráztam a fejemet, mire ugyan abban a helyzetben kérdőn felém nézett, miközben én előremeredtem. Egy idő múlva visszafordult.

Ahogy a taxi megállt, Rachel kifizette, kipattant az autóba és segített nekem bejutni a kórházba. Próbáltam minél kevesebb súlyomat ráhelyezni, amiért elég csúnyán nézett, főleg amikor felszisszentem, mert ügyesen ránehezedtem a lábamra.

Bementem az orvoshoz és elmeséltem neki mindent. Leszidott, nem is kicsit.. Azt mondta, hogy nagy valószínűséggel eltört, de meg kell vizsgálni. Aucs…

Moore addig kint várt.
Elküldtek röntgenre, majd fél órát vártam a lánnyal, míg az orvos nem hívott.

Nos, akkor lássuk- emelte a fény felé az orvos a leletemet.