10. rész

Sziasztok! 

Nagyon nagyon sajnálom, hogy olyan sokáig nem hallattam magamról. :( 
Eléggé lefoglal a suli már most, ezért valószínűleg lesznek még ilyen szünetek :-/ Bocsánat.

Rövid rész lett, de remélem tetszeni fog. :)

Puszii
      Audrey



   Pár nappal később eszembe jutott, hogy egy ideje nem találkoztam Lucyval. Már hiányzott a kislány. Ő mindig egy kis fényt hozott a napjaimba.
Miután megreggeliztem és összeszedtem magam, elindultam a szökőkúthoz, reméltem ott találom. Hűvös, októberi nap volt, az ég kicsit be is volt borulva, a szél enyhén fújt ezért fel kellett vennem a bőrdzsekimet is.
   Mikor a szökőkúthoz értem (a lábam miatt háromszor annyi idő alatt mint egyébként), leültem a peremére és hallgattam a víz zaját. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én, ha hosszú ideig vagyok nyugton egy helyzetben, akkor elbambulok, a körülöttem lévő csendes hangok, pedig sokkal dominánsabbak lesznek.
Körülbelül fél óra telhetett el, mikor megszólalt mellettem egy halk hangocska.
  -  Faraz?- Oldalra fordultam, és egy megszeppent kis arcot láttam.
  -  Lucy! Hogy vagy nagylány?
  -  Haragudtál rám Faraz?
A kérdésen meglepődtem, nem értettem honnan jött. Összeráncolt szemöldököm láttán, a kislány a földet bámulva válaszolt a ki nem mondott kérdésre:
  -  Hát... Sokszor eljöttél és beszélgettünk, de hirtelen nem jöttél többet. Azt hittem, valamiért haragszol. Egyszer Maryvel összevesztem és nem jött többet játszani. Féltem, hogy te se jössz többet.
Mikor megértettem, bűntudat öntött el. Ez a kislány azt hitte, hogy valami rosszat tett és ezért elfordultak tőle. Tudom milyen érzés, nekem ebben telt az egész gyerekkorom. Soha nem akartam volna, hogy ezt valaki, főleg egy ilyen ártatlan kisgyerek megtapasztalja tőlem. De ezzel szemben, volt bennem valami jó érzés is. Szíven ütött, hogy valakinek olyan fontos vagyok, hogy egy hét távollét után ennyire hiányozzak.
  - Lucy... Figyelj, én nem haragszom rád. Egy kicsit sem. E miatt tűntem el- mutattam meg neki a lábam. Lulu elkerekedett szemekkel nézte és félénken hozzáért. Egy igazi gyerek- mosolyodtam el magamban.
   - Fáj?
   - Már nem annyira. Az elején rosszabb volt. Hallgass rám Lucy! Ha nagyobb leszel, és dühös anyukádra, vagy majd egy fiúra, bele ne rúgj az ágyba!
   - Én nem vagyok olyan buta!- nevetett, majd elgondolkodott- A fiúk pedig hülyék! Blee- nyújtotta ki a nyelvét szemöldök-ráncolva, mintha valami gusztustalant látna.
   - Héé!- kértem ki magamnak viccese, mire csak kacagott.
Nagyon megszerettem ezt a kislányt. Amikor csak találkozok vele, jókedvre derít.
   - Lucy! Nincs kedved rajzolni a gipszemre?- kérdeztem.
   - Deee! Szabad?- csillant fel a szeme.
   - Hát persze- nevettem, majd a kislány odafutott az anyukájához, elvett tőle egy kis rózsaszín hátizsákot, abból pedig egy doboz zsírkrétát. 
Odafutott hozzám, leült a lábam mellé, és elkezdett rajzolni, közben magyarázott.
   - Ez itt te vagy Faraz!- mutatott rá egy kék pálcikaemberre, miközben úgy koncentrált, hogy a nyelvét oldalt kidugta. Majd rámutatott egy rózsaszín figurára- Ez pedig én!

   - Hogy te milyen ügyes vagy! Egy művész veszett el benned!- mosolyogtam.
   - Egy művész? Elveszett? Meg kéne keresni!- pattant fel, mire megint elnevettem magam.
   - Ez csak egy mondás. Azt jelenti, hogy nagyon szépen rajzolsz.
   - Ó...- töprengett el- köszi.
Lucyék három óra múlva elmentek, de én ottmaradtam még egy kicsit. Hihetetlen ez a kislány. Igazi boldogságbomba. Amerre jár, ott tuti nincs senkinek sem rossz kedve. A felnőttek úgy gondolják, hogy egy kisgyerek közelében lenni fárasztó és értelmetlen. Nem is tévedhetnének nagyobbat. Igaz, hogy sokszor az energiánk nagy részét elveszik, de korántsem értelmetlen. Egy kisgyerek maga a színtiszta öröm. Ha a barátjuk leszel, nem ereszt többet.
  Én büszke vagyok arra, hogy ezt a kedves, aranyos kislányt a barátomnak tudhatom.