6. rész

Ma reggel nem volt szerencsém. Mikor leértem az étkezőbe, Travisék már javában ettek. Mikor észrevettek, intetek nekem. Arcukon látszott, hogy reménykednek benne, hogy csatlakozom. Nem okozhattam nekik is csalódást.

-          Jó reggelt haver! Tegnap nem találkoztunk. Minden rendben?- kérdezte Trav mosolyogva.

-          Csak úgy mint általában- válaszoltam flegmán, mire egy rövidebb feszült csend telepedett az asztalra. Csak Rachel evett továbbra is nyugodtan. Adel törte meg a némaságot:

-          Öhm.. Rendben...- kezdte zavart hangon- Faraz, fogalmam sincs mit tettünk, de nyugodtan elmondhatnád..

-          Semmi bajom- mondtam és megkentem egy zsömlét vajjal.

-          Nem úgy tűnik…- motyogta még Lina alig hallhatóan. Nem reagáltam rá.

Egy darabig csendesen ettünk, majd a keleti boszorkány kinyitotta a száját..

-          Hadi te komolyan ilyen szerencsétlen vagy? Miért nem kezdesz magaddal valamit? Lehangoló csak rád nézni is..

-          Rach!- szólt rá erélyesen Trav, de nem számított. Kihívóan nézett rám. Legyen.

-                     Köszönöm Moore ezt a felettébb fontos és érdekes ténymegállapítást. Akkor már csak az lenne a kérdésem, hogy TE mihez kezdesz? Nem úgy látszik, mintha nagyon megerőltetnéd magad. Csak egy nyafogós, ostoba kislánynak tűnsz. Azt sem értem, hogy hogy vagy képes az értelmes kommunikációra?- tettem fel a költői kérdést, majd felálltam az asztaltól, otthagyva a lefagyott társaságot és Rachel vörösödő fejét. A vita mára letudva.

Ez a csaj komolyan mindenbe beleköt? Már nagyon idegesít. Ha sikerült volna azt a rohadt ajtót bezárnom a falon, amit építettem, akkor csendben megreggeliztem volna és szó nélkül otthagytam volna őt. Pff… Elgyengültem.

Megint sétáltam, mit az elmúlt két napja általában. Elhaladtam pár bolt mellett, de oda sem figyeltem rájuk, míg az egyiken megakadt a szemem. Eszembe jutott, hogy Lucynek ma van a szülinapja és mivel egy hónapja kaptam Bridge-től egy kis pénzt a kezdéshez, bementem és megvettem neki az ajándékát.

Miután a vásárlást lerendeztem, kimentem a mólóhoz és a nap további részét ott töltöttem. Éjfélre értem haza és rögtön bezuhantam az ágyba. Lucy csomagja az asztalomon pihent, egy ajándék dobozban.

Másnap egy jó forró zuhany után, lementem reggelizni. Adeléket megint ott találtam és megint odahívtak. Nem emlékszenek a tegnapra?

-          Szia Far!- köszönt Adel lelkesen- Mára ne tervezz semmit! Tedd le azt a kiflit, mert kiverem a kezedből!

-          Mit akartok?- kérdeztem tettetett unalommal.

-          Piknikezünk a Central Parkban! Tudod, mint egy hónapja!- vigyorgott izgatottan a lány.

-          Rám ne számítsatok!- emeltem fel a tenyereimet és nyúltam volna a kajához, de Lina rácsapott a kezemre.

-          Leszarom mit mondasz, jössz és kész! Értve vagyok?- szigorodott el.

-          Faraz.. már csak miattunk tedd meg jó? Ha tényleg nem ránk vagy dühös, akkor ne rontsd el Lina kedvét kérlek- próbált rábeszélni Trav.

Legyünk mazochisták? Legyünk mazochisták.

-          Rendben- bólintottam, mire Adelina a nyakamba ugrott.

Az út a parkba halkan telt volna, ha Adelina és Travis végig nem röhögik az egészet, Rachel beszólásaival megspékelve. Hurrá.

Elég ismerős helyre mentünk, egy hónapja is pont ugyan ott piknikeztünk. Akkor még abban reménykedtem, hogy ez lesz az otthonom. Hehh…

Travisék röhögtek, próbáltak belevonni a beszélgetésbe, kérdezgettek, amikre csak röviden válaszolgattam. Nem voltam éppenséggel a társaság közepe. Szerintem ők mégis hálásak voltak, legalább azért, mert eljöttem.

Arra viszont nem számítottam, hogy Rachel is kérdez valami teljesen közömböset:

-          Hadi te honnan tudsz ilyen jól angolul?

-          Tanultam.

-          Na nem mondod?!- kérdezte költőien, mire vettem egy nagy levegőt.

-          Az anyanyelvemnek köze sincs az angolhoz. Megtanultam.

Tudhattam volna.. számíthattam volna rá, hogy nem csak egy egyszerű kérdés volt…

-                     Áh értem- kezdte gúnyosan, figyelmen kívül hagyva Adel „köhögését”- Szóval apuci és anyuci úgy gondolta, hogy neked nyelvet kell tanulnod, ezért beírattak egy csúnya tanárhoz, akinél horribilis összegekért meg kellett tanulnod azt a csúnya nyelvet és emiatt nem lóghattál a haverjaiddal és csajozhattál, meg szórhattad a pénzt és élvezhetted az életet. Szegény fiú!- görbült le színészkedve a szája és elmorzsolt egy nemlétező könnycseppet. Nálam pedig betelt a pohár.

-                     Mégis hogy képzeled…- sziszegtem- Mit tudsz te a múltamról?!- pattantam fel ordítva a pokrócról, amit mindenki elkerekedett szemmel, megrettenve nézett- Hogy veszed a bátorságot ahhoz, hogy olyanokkal dobálózz, amiről fogalmad sincs?! Hogy veszed ehhez a bátorságot?! Semmit nem tudsz rólam! Érted?! SEMMIT!- üvöltöttem és nagyot rúgva a mellettünk lévő fa törzsébe, elviharzottam onnan. Hogy képzelte?! 

Hazamentem, vagdostam az ajtókat. Az ágyba egy akkorát rúgtam, hogy hallottam, ahogy reccsen a lábujjam. Kurva életbe! Annyi adrenalin volt bennem, hogy a fájdalmat csak tompa sajgásként érzékeltem.

Körbenéztem a szobában, hogy mint tudnám még kiélni a dühöm és megláttam az asztalon lévő dobozt. A düh alábbhagyott bennem, de az adrenalin maradt. Mehetnékem támadt. Fogtam a dobozt, beletettem az ajándékszatyorba és elhúztam a csíkot.

Sebesen haladtam, emberek előtt vágtam át a szökőkútig, ahol alig voltak. Leültem a peremére, magam mellé tettem a szatyrot, felhúztam a térdeim és átkarolva őket ráhajtottam a fejem. Mélységes szomorúság és fájdalom keveredett bennem, amivel nem tudtam mit kezdeni. Tehetetlenül hagytam, hogy átjárjon. Belülről mart, felemésztett, fojtogatott, amitől levegőt sem kaptam rendesen.

Így ültem összegömbölyödve, kapucnival eltakarva, amikor meghallottam pár apró lépést magam előtt. Felnéztem és két kutató égkék szemet láttam magam előtt.

-          Mi a baj Faraz?- kérdezte Lucy.

-          Tudod, elfogytak a jó dolgok, ami miatt mosolyoghatnék- néztem rá.

-          Akkor itt vagyok- mosol

yodott el féloldalasan és leült mellém, mire felé fordultam.

-          Azt megköszönöm-mosolyodtam el mégis, amire a kislány egy vigyorral válaszolt.

-          És hogyhogy elfogytak a jó dolgok?- kérdezte érdeklődve.

-          Valaki olyanokat mondott rám, ami nem igaz. Pedig nem is ismer- csóváltam meg a fejem lemondóan.

-          Akkor az a valaki nagyon buta és gonosz- ráncolta a szemöldökét Lulu, ami újra megmosolyogtatott.

-          Meg persze te sem tudtál felvidítani, mivel a szülinapi bulidon voltál. Tényleg, boldog szülinapot! Milyen öt évesnek lenni?

-          Ó- kacagott- nagyon jó! Már nagy vagyok!

-          De még mennyire! És ennek örömére, én is hoztam neked valamit.

-          Jujj, de jó! Köszi Faraz!- ölelt meg, ami megdöbbentett, így csak egy kis késéssel öleltem vissza.

-          Még nem is láttad az ajándékodat butus- nevettem, majd odaadtam neki a csomagot.

Kivette a rózsaszín dobozt a Boldog szülinapot!- feliratú szatyorból, és lehúzta a fehér szalagot róla. Amikor kinyitotta, eltátotta a száját és sikítozni kezdett, majd a nyakamba borult. Az anyukája a távolból nevetett rajtunk.

-          Nyugi már Lucy!

-          De annyira széép! Ilyet még nem láttam! Mi ez?- emelte ki a rózsaszín ruhát.

-          Tudod, az a hely ahonnan származom, sok szomorúságot okozott nekem, mégis szerettem. Kötődtem ahhoz a helyhez. Ott ilyen hagyományos ruhákat hordanak. És mivel mindjárt Halloween, gondoltam jól jönne egy jelmez…

-          Köszi Faraz!- borult megint a nyakamba a kis copfos.

-          Nézd, van egy ugyan ilyen Lottinak is- mutattam, mire azonnal ráadta a babájára a ruhadarabot- Örülsz neki?

-          Nagyon- bólogatott, mire én csak mosolyogtam.

-          Faraz te hol laksz?- kérdezte hirtelen.

-          A St. John hotelben, miért?

-          Csak úgy.. Kíváncsi voltam.

Lucy még kiörömködte magát párszor a ruhán, majd hazaindultak Elenával, én pedig ücsörögtem tovább, nem akaródzott hazamenni. Besötétedett és az utcai lámpák egyesével felkapcsolódtak. Számoltam őket, már a háromszáz-tizenkettediknél tartottam, amikor jött egy hidegebb fuvallat és megborzongtam. Ideje volt indulni.

Na igen… Ideje lenne. Ha csak ilyen könnyű lenne… Ugyanis amint ráhelyeztem a testsúlyom a jobb lábamra, majdnem felordítottam. A kurva életbe!

Körbenéztem, gondolkoztam, hogy most mi legyen? Úgy éreztem, a lábujjammal lehetett a gond.. akkor rá tudok lépni a sarkamra.. ugye? Megpróbáltam. Még mindig eszméletlenül fájt, de elviselhetőbb volt. Bicegve indultam haza, amikor oltári nagy szerencsém volt. Egy korombeli lány állt meg mellettem autóval és aggodalmasan nézett rám.

-          Jól vagy?- kérdezte.

-          Persze- szűrtem a fogaim között, miközben mentem tovább. Vak, vagy mi van? Mégis miért bicegnék, ha minden rendben van?

-          Bocs, hülye kérdésre hülye válasz, értem én- vigyorgott- Na gyere szállj be! Elviszlek.

Hitetlenül néztem rá, nem értettem a kedvességet, de aztán újra megsajdult a lábam, hát vállat vontam és beültem mellé. Megadtam a címet, majd mikor megérkeztünk elköszöntem és kiszálltam. Megkérdezte, hogy kell-e segítség, de leintettem. Nem volt most ehhez hangulatom.

Mire bevánszorogtam a szobámba, már könnyezett a szemem a fájdalomtól. Óvatosan levettem a cipőm és a zoknim, majd nagy levegőt véve ránéztem a lábamra. A benntartott oxigén hirtelen kipréselődött a tüdőmből, ahogy ránéztem arra a vöröses-lila izére, ami a lábujjam volt. Teljesen bedagadt és véraláfutásos volt. Akkor jutott eszembe, hogy ma belerúgtam abba a rohadt ágyba. Olyan káromkodás hagyta el a számat, amiért már a pokolba küldhettek volna…

Ezt muszáj volt jegelnem. Az a szerencsém, hogy a gyengélkedő nincs messze. Reménykedtem, hogy senkivel nem találkozok út közben. Sikerrel jártam. Beértem a szobába, fogtam egy rongyot és befeküdtem az ágyba, betakaróztam, majd ott rátettem a jeget a lábamra és a textil segítségével rögzítettem. Csillagokat láttam már a fájdalomtól, de a hideg jól esett.

Csak feküdtem és vártam, hogy a sajgás enyhüljön.