5/2. rész

Miután Lucyék elmentek, én sem maradtam sokáig. Felálltam, még egyszer körbenéztem, majd elindultam újra a semmi felé.

Már egy órája sétáltam, amikor meghallottam a nevemet. Most mi van? Állarc fel.. a fenébe. Pedig már tök jól elvoltam.

 Megfordultam, és egy nagy szőke loboncot láttam, ahogy sebesen felém közeledik, majd nekem csapódik.

-          Ó, basszus bocsi, bocsi, bocsi!- nézett rám ijedten nagy kék szemeivel- Faraz! Már vagy húszszor kiabáltam! Miért nem álltál meg?

-          Nem hallottam- mondtam röviden. Margit homlokráncolva nézett rám, szemeiben aggodalom tükröződött, majd hirtelen összeszedte magát.

-          Oké, rendben- mosolyodott el- Figyelj Faraz! Éppen a könyvtárba indultam. Tanulnom kéne, mert jövőre kezdem az egyetemet. Van kedved velem jönni?

Kutatón ránéztem. Azért állított meg, hogy megkérdezze nem tanulok-e vele? Ezért futott el idáig? Margitot ismerve, ez elég veszélyes volt, mert amilyen okos volt, olyan szétszórt és ügyetlen. De ő csak nevetett ezen.

A könyvtár szó hallatán, mégis arra gondoltam, milyen szívesen tölteném ott a napomat. Bár elég kényelmetlen egy barátommal egy térségben távolságtartónak maradnom, mégis izgatottan vártam, hogy újra olvashassak.

-          Rendben- egyeztem bele, mire Marge szemei felcsillantak.

-          Szuper! Induljunk- ragadott karon, és behúzott egy nagy, régimódi ajtón, ami elég viccesen nézett ki pont New Yorkban.

Mikor beléptem, tátva maradt a szám. Egy hatalmas térség volt, rengeteg polcsorral, amik roskadoztak a könyvektől. Mindig is szerettem olvasni, új dolgokat tanulni, más életeket megélni. Sosem értettem azokat, akik inkább megnézték a belőlük készült filmet, mint hogy órákig járjanak a történetek mesés birodalmában. Na jó.. ez elég csajosan hangzott..

Margit megláthatta rajtam a nyilvánvaló álmélkodást, mert elvigyorodott, és rám kacsintott.

-                     Gondoltam, hogy tetszeni fog- hencegett a jó tippjével, én pedig kérdőn néztem rá, mire csak megvonta a vállát- Na gyere nagyfiú, még sok dolgunk van- húzott magával- Még van két emelet. A z egyiken még könyvek vannak, de azok inkább feljegyzések, és a levéltár.

-                     Ezt te nem mondod komolyan..- motyogtam önkénytelenül. Válaszként, csak nevetett. Basszus.. Falakat fel! Falakat fel! Sürgősen!  Bajban vagyok.. Nem engedhetem meg hogy belém lássanak...

-                     Nekem összehasonlító tanulmányt kell készítenem egy választott kor szépirodalmi műveiből, íróikról és a kor sajátosságairól. Velem tartasz?- csak bólintottam.

A szőkeséggel csak behúzódtunk két szekrénysor közé, és keresgetni kezdtünk. A szemem megakadt egy könyvgerincen. Bret Easton Ellis: Amerikai psycho. Már olvastam a regényt és bár igen kiábrándító, rá lehet ismerni a világunkra. A történet nagyon erőszakos, megrendítő, megbotránkoztató, sötét. De mivel még mindig nem sikerült teljesen megfejtenem az író gondolatait, újra nekivágtam.

Három óra múlva, mindketten a földön ültünk törökülésben és olvastunk. Margit mellett legalább öt könyv hevert egymás hegyén-hátán. Csendesen tanulmányozta az oldalakat, arca a könyv érzelmi hullámaival párhuzamoson változott. Mosolyogva figyeltem, majd észbe kaptam, és folytattam a történetet.       

„Mindent összevetve: szarul érzem magam, de jól nézek ki.” – olvastam a sort. Hehh.. ja kb.

Még egy órát ültünk ott körülbelül, mikor szóltak, hogy a könyvtár mindjárt zár. Borzongva becsuktam a regényt és feltettem a helyére, majd segítettem Margitnak is, amit egy hálás mosollyal jutalmazott.

-          Nem is vettem észre, hogy ilyen késő van- ásított, mikor kiértünk az épületből.

-          Én sem. Általában ez van, ha könyv kerül a kezembe..

-          Értem mire gondolsz- mosolygott.

Egy darabig csendben sétáltunk, majd Margit egy olyan témát hozott fel, amitől újra érzelemmentes lett az arcom:

-          Figyelj Faraz.. Esküszöm nem akartam hallgatózni, de véletlenül ott voltam tegnap, amikor hazajöttél és hallottam amiről Adelinával beszéltél..

-          Igen?- kérdeztem közönyösen.

-                     Igen.. Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem jársz túl jól, ha eltaszítod magadtól azokat, akik szeretnek. Mert Lináék szeretnek, ezt elhiheted nekem. Nem szoktam a levegőbe beszélni. Abszolút nem rám tartozik, tudom, de muszáj volt ezt elmondanom. A barátomnak tartalak és értük mindenre képes vagyok-mondta határozottan, de az utolsó mondatnál volt valami a hangjában, ami azt árulta el, hogy több is van a dolog mögött, de nem kérdeztem rá. Tartanom kell magam.

-                     Igazad van. Tényleg nem rád tartozik- csak ennyit mondtam, mire rábólintott és az út hátralévő részét némán tettük meg.

A teraszon álltam, karjaimat a korlátnak támasztva dőltem neki és a fekete vizet néztem, ahogy a város fényei megvilágítják. A szél kellemesen fújt, hullámokat keltve az óceánon.

Az elmúlt két nap alatt, újra és újra feltettem magamnak a kérdést: miért csinálom? Miért taszítom el magamtól azt is, amim van? Mi értelme? Miért?

Kérdezgetem újra és újra, de minden alkalommal eszembe jut a válasz: mert félek. Félek a fájdalomtól, amit nekem okozhatnak. Félek attól, hogy túl sok mindenem lesz, túl boldog leszek és hirtelen megint elvesztek mindent. Félek a múltamtól.

Régen kifejlesztettem egy módszert: elvágom magamtól minden emberségemet és élőhalottként tengetem napjaimat. Az egyetlen szabad szál, amit nem vágtam el, az a Zubairral való barátságom volt. Most, hogy ő nincs velem, már teljesen érzéketlenné válhatnék..

De nem megy. Amióta megtapasztaltam ezt az életet, új barátaim lettek, több okom van az érzelmekhez kötődni, mint valaha, egyszerűen nem megy . De próbálkoznom kell.

Hogy mi fog ebből kisülni?

     Nehezebb kérdésed nincsen?