5/1. rész

Sziasztok! Bocsi a késésért, tudom hogy hétfőre ígértem az új részt, de nem jött össze :( 
Cserébe a mai bejegyzéshez kapcsolódó részt már holnap felteszem.
Ezen kívül új szereplővel bővült a "Szereplők" listája.



                                              
                                                                                                           Puszi Audrey

Éberen feküdtem az ágyban és a plafont néztem. Húztam az időt, nem akartam úja harcolni. De ki szeretne? Senki, aki tudja milyen is az. Ahogy így feküdtem a gondolataimba mélyedve, rájöttem, hogy csak siránkozok. Nap mint nap, csak a saját nyomorommal vagyok elfoglalva. Elég önző vagyok nemde?

Újra olyan lettem, mint egy házsártos vénember. Az én tizenkilenc évemmel ez egy szép teljesítmény.

Merengésemből a korgó gyomrom zökkentett ki. Ez van, ha az ember már húsz órája nem evett.

Felkaptam pár cuccot, és vittem egy széldzsekit is, tanulva a tegnapból. Vasárnap reggel hat körül volt, ilyenkor általában senki sincs fent így biztonságosan elmehettem reggelizni úgy, hogy nem találkozok senkivel, de a maszkot a biztonság kedvéért felvettem. Az éhezésem következménye nem maradhatott el, három lépésenként megszédültem.

Bementem az étkezőbe, ahol ahogy gondoltam, senki sem volt. Csináltam magamnak egy extra szendvicset, mindennel megpakolva. Általában nem eszek túl sokat, de most nagyon éhes voltam.  A monstrum első fele még lement, de aztán egyre nehezebb volt enni. De győztem!

Főztem egy fél literes bögrébe fekete teát, és úgy ahogy volt, forrón ledöntöttem. Öhm.. Ne próbáljátok ki..

Tíz perc köhögés, lihegés, legyezgetés és hányinger után elmosogattam a tányért, a bögrét és kiléptem a teremből, ahol összeütköztem Mayával. Hurrá! Éljen ez a nap is.

-                     Csá, Far! Mizu van?- nézett rám élénken.

Maya

-                     Szia Maya. Minden okés, de most..- kezdtem elköszönni, de megállított.

-                     Nálad meg mi a francért van ez a szar?- mutatott a kabátra- Harminc fok van kint te idióta.

Ez a csaj mit NEM vesz észre? De most komolyan? Oké, ez szemet szúrt, de egyszerűen nem lehet semmit csinálni, amit nem vesz észre. Néha kicsit idegesítő. Mint például most.

-                     Nem fontos. Szép napot Maya- mondtam kimérten és hátat fordítottam neki. Hiba volt.

Elkapta a vállamat és erővel állított meg.

-                     Velem ne baszakodj hallod? Válaszolj már, a kurva életbe mi bajod van?! Ne mond azt hogy semmi, mert behúzok egyet. Figyelmeztetlek, kick-boxozok!- vigyorodott el a végére.

-                     Gyönyörű szókincs. Mindegy. Csak kell és kész- rendeztem volna ezzel le az egészet, de láttam M arcán, hogyha csak így elmegyek, beváltja az ígéretét, ezért dióhéjban elmondtam- Elmegyek sétálni, nem tudom mikor jövök haza és elviszem hátha kellene.

-          Ez ennyire nehéz volt?! Na jó húzz innen!- lökött meg finoman.

Kiértem a St. John-ból, de nem a mólóhoz indultam. Mentem, amerre láttam. Szabadnak éreztem magam, ahogy nem gondolva semmire, sétáltam. New York utcáit járva, sosem vagy egymagadban sehol. Mindenhol emberek nyüzsögtek reménnyel teli, boldog és szabad szívvel, vagy összetörten, válasz után kutatva. Több ezer ember más-más történettel.

Sétáltam, míg a kora délutáni nap nem kezdett el kimelegíteni. Volt a közelben egy szökőkút, leültem a szélére és kifújtam magam. A lábam kissé megfájdult, de nem volt vészes. Néztem, ahogy a gyerekek önfeledten játszanak, boldogok. Mosolyogtam, mert örömmel töltött el látni, ahogy mindenféle gondok nélkül élik izgalmakkal teli napjaikat. Mosolyogtam, mert jó volt őket boldognak látni. Mosolyogtam, mert jólesett mosolyogni.

Az egyik kislány, két szőke fonott copffal, rózsaszín ruhácskával és egy babával odasétált hozzám, és rám nézett nagy kék szemeivel. Csak nézett megszeppenve, majd szép lassan elmosolyodott, és felmászott mellém a szökőkút peremére. Rám nézett és hallgatott. Lepillantott a babájára, aztán felém nyújtotta.

-          Ő Lotti. Azt mondja nagyon kedvesnek tűnsz.

Ezen meghökkentem. Ilyet még senki sem mondott nekem. De belementem a játékba.

-          Szia Lotti. Te is nagyon kedvesnek tűnsz- mondtam, mire a kislány felkuncogott- Én Faraz vagyok. És téged hogy hívnak?- néztem a kicsire.

-          Lucy vagyok. De anyu néha Lulunak nevez- mosolyodott el- És képzeld, holnap lesz az ötödik szülinapom- mondta büszkén.

-          Azta! Akkor már egész nagylány vagy! Boldog szülinapot!

-          Köszi- mosolygott Lucy aranyosan.

Valahol azt olvastam, hogy a kisgyerekek megéreznek dolgokat. Mindig is buta babonának gondoltam. De talán mégsem az, mert rövid hallgatás után Lulu kérdése arculcsapásként ért:

-          Faraz.. Te boldog vagy?- nézett rám ártatlan égszínkék szemekkel. Döbbenten meredtem rá.

-          Ezt meg hogy érted?- nyögtem ki.

-                     Tudod, láttam amikor idejöttél. És nagyon szomorúnak tűntél. Aztán mosolyogtál, és összebarátkoztál Lottival is. Most akkor boldog vagy, vagy szomorú? Nem tudom eldönteni- ráncolta a homlokát gondterhelten.

-                     Tudod Lucy… - próbáltam megmagyarázni- Van olyan, hogy az ember boldog és szomorú is egyszerre. A nagyoknak sok gondjuk van, sokszor szomorúak, de vannak olyan pillanatok, amik megmosolyogtatják. És ezek a pillanatok, nagyon fontosak.

-                     Nem akarok nagy lenni..- fintorgott, mire felnevettem.

-                     Ráérsz még hidd el- mosolyogtam.

-                     Mosolyogsz. Akkor most szomorú vagy és mosolyogsz? Miért vagy szomorú?- ez a gyerek nagyon élesen látja a dolgokat.

-                     Nem vagyok olyan szomorú most, de sok gondom van. Az a baj, hogy nem mindenki szeret, és azért szomorkodom, mert nem hibáztathatom azokat az embereket annyira, mint szeretném - képtelen vagyok elhinni, hogy ezt egy ötévessel beszélem meg. Meghülyültem?

-                     Szerintem nagyon buták akik nem szeretnek! Nagyon kedves vagy! Én szeretlek!- jelentette ki teljes magabiztossággal, ami megmelengette a szívem. Ez a kislány többet dobott a napomon, mint gondoltam volna.

-                     Köszönöm Lulu. Én is téged- mosolyogtam őszintén, mire felkacagott.

-                     Lulu! Gyere megyünk haza aludni!- jött oda egy harmincas éveiben járó asszony mosolyogva.

-                     De anyuu! Ma délután ne! Mindjárt öt éves leszek!

-                     Pontosan. El akarsz aludni a saját bulidon?

Lucy feszengve nézett rám és az anyukájára.

-          Menjél Lucy, és holnap érezd nagyon jól magad! Boldog szülinapot nagylány!

-          Köszi- mosolygott rám- És Faraz.. Ne legyél szomorú jó?

-          Nem leszek.

-                     Általában ide szoktunk jönni. Úgy látom nagyon összebarátkoztatok a lányommal. Remélem még találkozunk. Elena Wing –nyújtott kezet az asszony kedvesen.

            -        Faraz Hadi. És én is remélem- mosolyogtam, majd elmentek.