Nyaralás

Sziasztok!

Először is bocsánatot kérek, mert az utóbbi két hétben nem sokat foglalkoztam a bloggal. Ennek a legjelentősebb okozója a szakmai gyakotlati melóm. Eléggé elfáraszt.

Másodszor, holnaptól egy négy napos nyaralásra megyek, addig nem tudok új részt feltenni. De ígérem, amint alkalmam nyílik rá, pótolom a lemaradást.

Mindenkinek további kellemes nyarat, jó nyaralást és egy vödörnyi fagyit!!!!! :))

xx Audrey

6. rész

Ma reggel nem volt szerencsém. Mikor leértem az étkezőbe, Travisék már javában ettek. Mikor észrevettek, intetek nekem. Arcukon látszott, hogy reménykednek benne, hogy csatlakozom. Nem okozhattam nekik is csalódást.

-          Jó reggelt haver! Tegnap nem találkoztunk. Minden rendben?- kérdezte Trav mosolyogva.

-          Csak úgy mint általában- válaszoltam flegmán, mire egy rövidebb feszült csend telepedett az asztalra. Csak Rachel evett továbbra is nyugodtan. Adel törte meg a némaságot:

-          Öhm.. Rendben...- kezdte zavart hangon- Faraz, fogalmam sincs mit tettünk, de nyugodtan elmondhatnád..

-          Semmi bajom- mondtam és megkentem egy zsömlét vajjal.

-          Nem úgy tűnik…- motyogta még Lina alig hallhatóan. Nem reagáltam rá.

Egy darabig csendesen ettünk, majd a keleti boszorkány kinyitotta a száját..

-          Hadi te komolyan ilyen szerencsétlen vagy? Miért nem kezdesz magaddal valamit? Lehangoló csak rád nézni is..

-          Rach!- szólt rá erélyesen Trav, de nem számított. Kihívóan nézett rám. Legyen.

-                     Köszönöm Moore ezt a felettébb fontos és érdekes ténymegállapítást. Akkor már csak az lenne a kérdésem, hogy TE mihez kezdesz? Nem úgy látszik, mintha nagyon megerőltetnéd magad. Csak egy nyafogós, ostoba kislánynak tűnsz. Azt sem értem, hogy hogy vagy képes az értelmes kommunikációra?- tettem fel a költői kérdést, majd felálltam az asztaltól, otthagyva a lefagyott társaságot és Rachel vörösödő fejét. A vita mára letudva.

Ez a csaj komolyan mindenbe beleköt? Már nagyon idegesít. Ha sikerült volna azt a rohadt ajtót bezárnom a falon, amit építettem, akkor csendben megreggeliztem volna és szó nélkül otthagytam volna őt. Pff… Elgyengültem.

Megint sétáltam, mit az elmúlt két napja általában. Elhaladtam pár bolt mellett, de oda sem figyeltem rájuk, míg az egyiken megakadt a szemem. Eszembe jutott, hogy Lucynek ma van a szülinapja és mivel egy hónapja kaptam Bridge-től egy kis pénzt a kezdéshez, bementem és megvettem neki az ajándékát.

Miután a vásárlást lerendeztem, kimentem a mólóhoz és a nap további részét ott töltöttem. Éjfélre értem haza és rögtön bezuhantam az ágyba. Lucy csomagja az asztalomon pihent, egy ajándék dobozban.

Másnap egy jó forró zuhany után, lementem reggelizni. Adeléket megint ott találtam és megint odahívtak. Nem emlékszenek a tegnapra?

-          Szia Far!- köszönt Adel lelkesen- Mára ne tervezz semmit! Tedd le azt a kiflit, mert kiverem a kezedből!

-          Mit akartok?- kérdeztem tettetett unalommal.

-          Piknikezünk a Central Parkban! Tudod, mint egy hónapja!- vigyorgott izgatottan a lány.

-          Rám ne számítsatok!- emeltem fel a tenyereimet és nyúltam volna a kajához, de Lina rácsapott a kezemre.

-          Leszarom mit mondasz, jössz és kész! Értve vagyok?- szigorodott el.

-          Faraz.. már csak miattunk tedd meg jó? Ha tényleg nem ránk vagy dühös, akkor ne rontsd el Lina kedvét kérlek- próbált rábeszélni Trav.

Legyünk mazochisták? Legyünk mazochisták.

-          Rendben- bólintottam, mire Adelina a nyakamba ugrott.

Az út a parkba halkan telt volna, ha Adelina és Travis végig nem röhögik az egészet, Rachel beszólásaival megspékelve. Hurrá.

Elég ismerős helyre mentünk, egy hónapja is pont ugyan ott piknikeztünk. Akkor még abban reménykedtem, hogy ez lesz az otthonom. Hehh…

Travisék röhögtek, próbáltak belevonni a beszélgetésbe, kérdezgettek, amikre csak röviden válaszolgattam. Nem voltam éppenséggel a társaság közepe. Szerintem ők mégis hálásak voltak, legalább azért, mert eljöttem.

Arra viszont nem számítottam, hogy Rachel is kérdez valami teljesen közömböset:

-          Hadi te honnan tudsz ilyen jól angolul?

-          Tanultam.

-          Na nem mondod?!- kérdezte költőien, mire vettem egy nagy levegőt.

-          Az anyanyelvemnek köze sincs az angolhoz. Megtanultam.

Tudhattam volna.. számíthattam volna rá, hogy nem csak egy egyszerű kérdés volt…

-                     Áh értem- kezdte gúnyosan, figyelmen kívül hagyva Adel „köhögését”- Szóval apuci és anyuci úgy gondolta, hogy neked nyelvet kell tanulnod, ezért beírattak egy csúnya tanárhoz, akinél horribilis összegekért meg kellett tanulnod azt a csúnya nyelvet és emiatt nem lóghattál a haverjaiddal és csajozhattál, meg szórhattad a pénzt és élvezhetted az életet. Szegény fiú!- görbült le színészkedve a szája és elmorzsolt egy nemlétező könnycseppet. Nálam pedig betelt a pohár.

-                     Mégis hogy képzeled…- sziszegtem- Mit tudsz te a múltamról?!- pattantam fel ordítva a pokrócról, amit mindenki elkerekedett szemmel, megrettenve nézett- Hogy veszed a bátorságot ahhoz, hogy olyanokkal dobálózz, amiről fogalmad sincs?! Hogy veszed ehhez a bátorságot?! Semmit nem tudsz rólam! Érted?! SEMMIT!- üvöltöttem és nagyot rúgva a mellettünk lévő fa törzsébe, elviharzottam onnan. Hogy képzelte?! 

Hazamentem, vagdostam az ajtókat. Az ágyba egy akkorát rúgtam, hogy hallottam, ahogy reccsen a lábujjam. Kurva életbe! Annyi adrenalin volt bennem, hogy a fájdalmat csak tompa sajgásként érzékeltem.

Körbenéztem a szobában, hogy mint tudnám még kiélni a dühöm és megláttam az asztalon lévő dobozt. A düh alábbhagyott bennem, de az adrenalin maradt. Mehetnékem támadt. Fogtam a dobozt, beletettem az ajándékszatyorba és elhúztam a csíkot.

Sebesen haladtam, emberek előtt vágtam át a szökőkútig, ahol alig voltak. Leültem a peremére, magam mellé tettem a szatyrot, felhúztam a térdeim és átkarolva őket ráhajtottam a fejem. Mélységes szomorúság és fájdalom keveredett bennem, amivel nem tudtam mit kezdeni. Tehetetlenül hagytam, hogy átjárjon. Belülről mart, felemésztett, fojtogatott, amitől levegőt sem kaptam rendesen.

Így ültem összegömbölyödve, kapucnival eltakarva, amikor meghallottam pár apró lépést magam előtt. Felnéztem és két kutató égkék szemet láttam magam előtt.

-          Mi a baj Faraz?- kérdezte Lucy.

-          Tudod, elfogytak a jó dolgok, ami miatt mosolyoghatnék- néztem rá.

-          Akkor itt vagyok- mosol

yodott el féloldalasan és leült mellém, mire felé fordultam.

-          Azt megköszönöm-mosolyodtam el mégis, amire a kislány egy vigyorral válaszolt.

-          És hogyhogy elfogytak a jó dolgok?- kérdezte érdeklődve.

-          Valaki olyanokat mondott rám, ami nem igaz. Pedig nem is ismer- csóváltam meg a fejem lemondóan.

-          Akkor az a valaki nagyon buta és gonosz- ráncolta a szemöldökét Lulu, ami újra megmosolyogtatott.

-          Meg persze te sem tudtál felvidítani, mivel a szülinapi bulidon voltál. Tényleg, boldog szülinapot! Milyen öt évesnek lenni?

-          Ó- kacagott- nagyon jó! Már nagy vagyok!

-          De még mennyire! És ennek örömére, én is hoztam neked valamit.

-          Jujj, de jó! Köszi Faraz!- ölelt meg, ami megdöbbentett, így csak egy kis késéssel öleltem vissza.

-          Még nem is láttad az ajándékodat butus- nevettem, majd odaadtam neki a csomagot.

Kivette a rózsaszín dobozt a Boldog szülinapot!- feliratú szatyorból, és lehúzta a fehér szalagot róla. Amikor kinyitotta, eltátotta a száját és sikítozni kezdett, majd a nyakamba borult. Az anyukája a távolból nevetett rajtunk.

-          Nyugi már Lucy!

-          De annyira széép! Ilyet még nem láttam! Mi ez?- emelte ki a rózsaszín ruhát.

-          Tudod, az a hely ahonnan származom, sok szomorúságot okozott nekem, mégis szerettem. Kötődtem ahhoz a helyhez. Ott ilyen hagyományos ruhákat hordanak. És mivel mindjárt Halloween, gondoltam jól jönne egy jelmez…

-          Köszi Faraz!- borult megint a nyakamba a kis copfos.

-          Nézd, van egy ugyan ilyen Lottinak is- mutattam, mire azonnal ráadta a babájára a ruhadarabot- Örülsz neki?

-          Nagyon- bólogatott, mire én csak mosolyogtam.

-          Faraz te hol laksz?- kérdezte hirtelen.

-          A St. John hotelben, miért?

-          Csak úgy.. Kíváncsi voltam.

Lucy még kiörömködte magát párszor a ruhán, majd hazaindultak Elenával, én pedig ücsörögtem tovább, nem akaródzott hazamenni. Besötétedett és az utcai lámpák egyesével felkapcsolódtak. Számoltam őket, már a háromszáz-tizenkettediknél tartottam, amikor jött egy hidegebb fuvallat és megborzongtam. Ideje volt indulni.

Na igen… Ideje lenne. Ha csak ilyen könnyű lenne… Ugyanis amint ráhelyeztem a testsúlyom a jobb lábamra, majdnem felordítottam. A kurva életbe!

Körbenéztem, gondolkoztam, hogy most mi legyen? Úgy éreztem, a lábujjammal lehetett a gond.. akkor rá tudok lépni a sarkamra.. ugye? Megpróbáltam. Még mindig eszméletlenül fájt, de elviselhetőbb volt. Bicegve indultam haza, amikor oltári nagy szerencsém volt. Egy korombeli lány állt meg mellettem autóval és aggodalmasan nézett rám.

-          Jól vagy?- kérdezte.

-          Persze- szűrtem a fogaim között, miközben mentem tovább. Vak, vagy mi van? Mégis miért bicegnék, ha minden rendben van?

-          Bocs, hülye kérdésre hülye válasz, értem én- vigyorgott- Na gyere szállj be! Elviszlek.

Hitetlenül néztem rá, nem értettem a kedvességet, de aztán újra megsajdult a lábam, hát vállat vontam és beültem mellé. Megadtam a címet, majd mikor megérkeztünk elköszöntem és kiszálltam. Megkérdezte, hogy kell-e segítség, de leintettem. Nem volt most ehhez hangulatom.

Mire bevánszorogtam a szobámba, már könnyezett a szemem a fájdalomtól. Óvatosan levettem a cipőm és a zoknim, majd nagy levegőt véve ránéztem a lábamra. A benntartott oxigén hirtelen kipréselődött a tüdőmből, ahogy ránéztem arra a vöröses-lila izére, ami a lábujjam volt. Teljesen bedagadt és véraláfutásos volt. Akkor jutott eszembe, hogy ma belerúgtam abba a rohadt ágyba. Olyan káromkodás hagyta el a számat, amiért már a pokolba küldhettek volna…

Ezt muszáj volt jegelnem. Az a szerencsém, hogy a gyengélkedő nincs messze. Reménykedtem, hogy senkivel nem találkozok út közben. Sikerrel jártam. Beértem a szobába, fogtam egy rongyot és befeküdtem az ágyba, betakaróztam, majd ott rátettem a jeget a lábamra és a textil segítségével rögzítettem. Csillagokat láttam már a fájdalomtól, de a hideg jól esett.

Csak feküdtem és vártam, hogy a sajgás enyhüljön.

5/2. rész

Miután Lucyék elmentek, én sem maradtam sokáig. Felálltam, még egyszer körbenéztem, majd elindultam újra a semmi felé.

Már egy órája sétáltam, amikor meghallottam a nevemet. Most mi van? Állarc fel.. a fenébe. Pedig már tök jól elvoltam.

 Megfordultam, és egy nagy szőke loboncot láttam, ahogy sebesen felém közeledik, majd nekem csapódik.

-          Ó, basszus bocsi, bocsi, bocsi!- nézett rám ijedten nagy kék szemeivel- Faraz! Már vagy húszszor kiabáltam! Miért nem álltál meg?

-          Nem hallottam- mondtam röviden. Margit homlokráncolva nézett rám, szemeiben aggodalom tükröződött, majd hirtelen összeszedte magát.

-          Oké, rendben- mosolyodott el- Figyelj Faraz! Éppen a könyvtárba indultam. Tanulnom kéne, mert jövőre kezdem az egyetemet. Van kedved velem jönni?

Kutatón ránéztem. Azért állított meg, hogy megkérdezze nem tanulok-e vele? Ezért futott el idáig? Margitot ismerve, ez elég veszélyes volt, mert amilyen okos volt, olyan szétszórt és ügyetlen. De ő csak nevetett ezen.

A könyvtár szó hallatán, mégis arra gondoltam, milyen szívesen tölteném ott a napomat. Bár elég kényelmetlen egy barátommal egy térségben távolságtartónak maradnom, mégis izgatottan vártam, hogy újra olvashassak.

-          Rendben- egyeztem bele, mire Marge szemei felcsillantak.

-          Szuper! Induljunk- ragadott karon, és behúzott egy nagy, régimódi ajtón, ami elég viccesen nézett ki pont New Yorkban.

Mikor beléptem, tátva maradt a szám. Egy hatalmas térség volt, rengeteg polcsorral, amik roskadoztak a könyvektől. Mindig is szerettem olvasni, új dolgokat tanulni, más életeket megélni. Sosem értettem azokat, akik inkább megnézték a belőlük készült filmet, mint hogy órákig járjanak a történetek mesés birodalmában. Na jó.. ez elég csajosan hangzott..

Margit megláthatta rajtam a nyilvánvaló álmélkodást, mert elvigyorodott, és rám kacsintott.

-                     Gondoltam, hogy tetszeni fog- hencegett a jó tippjével, én pedig kérdőn néztem rá, mire csak megvonta a vállát- Na gyere nagyfiú, még sok dolgunk van- húzott magával- Még van két emelet. A z egyiken még könyvek vannak, de azok inkább feljegyzések, és a levéltár.

-                     Ezt te nem mondod komolyan..- motyogtam önkénytelenül. Válaszként, csak nevetett. Basszus.. Falakat fel! Falakat fel! Sürgősen!  Bajban vagyok.. Nem engedhetem meg hogy belém lássanak...

-                     Nekem összehasonlító tanulmányt kell készítenem egy választott kor szépirodalmi műveiből, íróikról és a kor sajátosságairól. Velem tartasz?- csak bólintottam.

A szőkeséggel csak behúzódtunk két szekrénysor közé, és keresgetni kezdtünk. A szemem megakadt egy könyvgerincen. Bret Easton Ellis: Amerikai psycho. Már olvastam a regényt és bár igen kiábrándító, rá lehet ismerni a világunkra. A történet nagyon erőszakos, megrendítő, megbotránkoztató, sötét. De mivel még mindig nem sikerült teljesen megfejtenem az író gondolatait, újra nekivágtam.

Három óra múlva, mindketten a földön ültünk törökülésben és olvastunk. Margit mellett legalább öt könyv hevert egymás hegyén-hátán. Csendesen tanulmányozta az oldalakat, arca a könyv érzelmi hullámaival párhuzamoson változott. Mosolyogva figyeltem, majd észbe kaptam, és folytattam a történetet.       

„Mindent összevetve: szarul érzem magam, de jól nézek ki.” – olvastam a sort. Hehh.. ja kb.

Még egy órát ültünk ott körülbelül, mikor szóltak, hogy a könyvtár mindjárt zár. Borzongva becsuktam a regényt és feltettem a helyére, majd segítettem Margitnak is, amit egy hálás mosollyal jutalmazott.

-          Nem is vettem észre, hogy ilyen késő van- ásított, mikor kiértünk az épületből.

-          Én sem. Általában ez van, ha könyv kerül a kezembe..

-          Értem mire gondolsz- mosolygott.

Egy darabig csendben sétáltunk, majd Margit egy olyan témát hozott fel, amitől újra érzelemmentes lett az arcom:

-          Figyelj Faraz.. Esküszöm nem akartam hallgatózni, de véletlenül ott voltam tegnap, amikor hazajöttél és hallottam amiről Adelinával beszéltél..

-          Igen?- kérdeztem közönyösen.

-                     Igen.. Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem jársz túl jól, ha eltaszítod magadtól azokat, akik szeretnek. Mert Lináék szeretnek, ezt elhiheted nekem. Nem szoktam a levegőbe beszélni. Abszolút nem rám tartozik, tudom, de muszáj volt ezt elmondanom. A barátomnak tartalak és értük mindenre képes vagyok-mondta határozottan, de az utolsó mondatnál volt valami a hangjában, ami azt árulta el, hogy több is van a dolog mögött, de nem kérdeztem rá. Tartanom kell magam.

-                     Igazad van. Tényleg nem rád tartozik- csak ennyit mondtam, mire rábólintott és az út hátralévő részét némán tettük meg.

A teraszon álltam, karjaimat a korlátnak támasztva dőltem neki és a fekete vizet néztem, ahogy a város fényei megvilágítják. A szél kellemesen fújt, hullámokat keltve az óceánon.

Az elmúlt két nap alatt, újra és újra feltettem magamnak a kérdést: miért csinálom? Miért taszítom el magamtól azt is, amim van? Mi értelme? Miért?

Kérdezgetem újra és újra, de minden alkalommal eszembe jut a válasz: mert félek. Félek a fájdalomtól, amit nekem okozhatnak. Félek attól, hogy túl sok mindenem lesz, túl boldog leszek és hirtelen megint elvesztek mindent. Félek a múltamtól.

Régen kifejlesztettem egy módszert: elvágom magamtól minden emberségemet és élőhalottként tengetem napjaimat. Az egyetlen szabad szál, amit nem vágtam el, az a Zubairral való barátságom volt. Most, hogy ő nincs velem, már teljesen érzéketlenné válhatnék..

De nem megy. Amióta megtapasztaltam ezt az életet, új barátaim lettek, több okom van az érzelmekhez kötődni, mint valaha, egyszerűen nem megy . De próbálkoznom kell.

Hogy mi fog ebből kisülni?

     Nehezebb kérdésed nincsen?

5/1. rész

Sziasztok! Bocsi a késésért, tudom hogy hétfőre ígértem az új részt, de nem jött össze :( 
Cserébe a mai bejegyzéshez kapcsolódó részt már holnap felteszem.
Ezen kívül új szereplővel bővült a "Szereplők" listája.



                                              
                                                                                                           Puszi Audrey

Éberen feküdtem az ágyban és a plafont néztem. Húztam az időt, nem akartam úja harcolni. De ki szeretne? Senki, aki tudja milyen is az. Ahogy így feküdtem a gondolataimba mélyedve, rájöttem, hogy csak siránkozok. Nap mint nap, csak a saját nyomorommal vagyok elfoglalva. Elég önző vagyok nemde?

Újra olyan lettem, mint egy házsártos vénember. Az én tizenkilenc évemmel ez egy szép teljesítmény.

Merengésemből a korgó gyomrom zökkentett ki. Ez van, ha az ember már húsz órája nem evett.

Felkaptam pár cuccot, és vittem egy széldzsekit is, tanulva a tegnapból. Vasárnap reggel hat körül volt, ilyenkor általában senki sincs fent így biztonságosan elmehettem reggelizni úgy, hogy nem találkozok senkivel, de a maszkot a biztonság kedvéért felvettem. Az éhezésem következménye nem maradhatott el, három lépésenként megszédültem.

Bementem az étkezőbe, ahol ahogy gondoltam, senki sem volt. Csináltam magamnak egy extra szendvicset, mindennel megpakolva. Általában nem eszek túl sokat, de most nagyon éhes voltam.  A monstrum első fele még lement, de aztán egyre nehezebb volt enni. De győztem!

Főztem egy fél literes bögrébe fekete teát, és úgy ahogy volt, forrón ledöntöttem. Öhm.. Ne próbáljátok ki..

Tíz perc köhögés, lihegés, legyezgetés és hányinger után elmosogattam a tányért, a bögrét és kiléptem a teremből, ahol összeütköztem Mayával. Hurrá! Éljen ez a nap is.

-                     Csá, Far! Mizu van?- nézett rám élénken.

Maya

-                     Szia Maya. Minden okés, de most..- kezdtem elköszönni, de megállított.

-                     Nálad meg mi a francért van ez a szar?- mutatott a kabátra- Harminc fok van kint te idióta.

Ez a csaj mit NEM vesz észre? De most komolyan? Oké, ez szemet szúrt, de egyszerűen nem lehet semmit csinálni, amit nem vesz észre. Néha kicsit idegesítő. Mint például most.

-                     Nem fontos. Szép napot Maya- mondtam kimérten és hátat fordítottam neki. Hiba volt.

Elkapta a vállamat és erővel állított meg.

-                     Velem ne baszakodj hallod? Válaszolj már, a kurva életbe mi bajod van?! Ne mond azt hogy semmi, mert behúzok egyet. Figyelmeztetlek, kick-boxozok!- vigyorodott el a végére.

-                     Gyönyörű szókincs. Mindegy. Csak kell és kész- rendeztem volna ezzel le az egészet, de láttam M arcán, hogyha csak így elmegyek, beváltja az ígéretét, ezért dióhéjban elmondtam- Elmegyek sétálni, nem tudom mikor jövök haza és elviszem hátha kellene.

-          Ez ennyire nehéz volt?! Na jó húzz innen!- lökött meg finoman.

Kiértem a St. John-ból, de nem a mólóhoz indultam. Mentem, amerre láttam. Szabadnak éreztem magam, ahogy nem gondolva semmire, sétáltam. New York utcáit járva, sosem vagy egymagadban sehol. Mindenhol emberek nyüzsögtek reménnyel teli, boldog és szabad szívvel, vagy összetörten, válasz után kutatva. Több ezer ember más-más történettel.

Sétáltam, míg a kora délutáni nap nem kezdett el kimelegíteni. Volt a közelben egy szökőkút, leültem a szélére és kifújtam magam. A lábam kissé megfájdult, de nem volt vészes. Néztem, ahogy a gyerekek önfeledten játszanak, boldogok. Mosolyogtam, mert örömmel töltött el látni, ahogy mindenféle gondok nélkül élik izgalmakkal teli napjaikat. Mosolyogtam, mert jó volt őket boldognak látni. Mosolyogtam, mert jólesett mosolyogni.

Az egyik kislány, két szőke fonott copffal, rózsaszín ruhácskával és egy babával odasétált hozzám, és rám nézett nagy kék szemeivel. Csak nézett megszeppenve, majd szép lassan elmosolyodott, és felmászott mellém a szökőkút peremére. Rám nézett és hallgatott. Lepillantott a babájára, aztán felém nyújtotta.

-          Ő Lotti. Azt mondja nagyon kedvesnek tűnsz.

Ezen meghökkentem. Ilyet még senki sem mondott nekem. De belementem a játékba.

-          Szia Lotti. Te is nagyon kedvesnek tűnsz- mondtam, mire a kislány felkuncogott- Én Faraz vagyok. És téged hogy hívnak?- néztem a kicsire.

-          Lucy vagyok. De anyu néha Lulunak nevez- mosolyodott el- És képzeld, holnap lesz az ötödik szülinapom- mondta büszkén.

-          Azta! Akkor már egész nagylány vagy! Boldog szülinapot!

-          Köszi- mosolygott Lucy aranyosan.

Valahol azt olvastam, hogy a kisgyerekek megéreznek dolgokat. Mindig is buta babonának gondoltam. De talán mégsem az, mert rövid hallgatás után Lulu kérdése arculcsapásként ért:

-          Faraz.. Te boldog vagy?- nézett rám ártatlan égszínkék szemekkel. Döbbenten meredtem rá.

-          Ezt meg hogy érted?- nyögtem ki.

-                     Tudod, láttam amikor idejöttél. És nagyon szomorúnak tűntél. Aztán mosolyogtál, és összebarátkoztál Lottival is. Most akkor boldog vagy, vagy szomorú? Nem tudom eldönteni- ráncolta a homlokát gondterhelten.

-                     Tudod Lucy… - próbáltam megmagyarázni- Van olyan, hogy az ember boldog és szomorú is egyszerre. A nagyoknak sok gondjuk van, sokszor szomorúak, de vannak olyan pillanatok, amik megmosolyogtatják. És ezek a pillanatok, nagyon fontosak.

-                     Nem akarok nagy lenni..- fintorgott, mire felnevettem.

-                     Ráérsz még hidd el- mosolyogtam.

-                     Mosolyogsz. Akkor most szomorú vagy és mosolyogsz? Miért vagy szomorú?- ez a gyerek nagyon élesen látja a dolgokat.

-                     Nem vagyok olyan szomorú most, de sok gondom van. Az a baj, hogy nem mindenki szeret, és azért szomorkodom, mert nem hibáztathatom azokat az embereket annyira, mint szeretném - képtelen vagyok elhinni, hogy ezt egy ötévessel beszélem meg. Meghülyültem?

-                     Szerintem nagyon buták akik nem szeretnek! Nagyon kedves vagy! Én szeretlek!- jelentette ki teljes magabiztossággal, ami megmelengette a szívem. Ez a kislány többet dobott a napomon, mint gondoltam volna.

-                     Köszönöm Lulu. Én is téged- mosolyogtam őszintén, mire felkacagott.

-                     Lulu! Gyere megyünk haza aludni!- jött oda egy harmincas éveiben járó asszony mosolyogva.

-                     De anyuu! Ma délután ne! Mindjárt öt éves leszek!

-                     Pontosan. El akarsz aludni a saját bulidon?

Lucy feszengve nézett rám és az anyukájára.

-          Menjél Lucy, és holnap érezd nagyon jól magad! Boldog szülinapot nagylány!

-          Köszi- mosolygott rám- És Faraz.. Ne legyél szomorú jó?

-          Nem leszek.

-                     Általában ide szoktunk jönni. Úgy látom nagyon összebarátkoztatok a lányommal. Remélem még találkozunk. Elena Wing –nyújtott kezet az asszony kedvesen.

            -        Faraz Hadi. És én is remélem- mosolyogtam, majd elmentek.